Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képé örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne. A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni...
Spoilermentes
Olvasói vélemények összefoglalója
Az olvasói visszajelzések alapján Oscar Wilde Dorian Gray arcképe többnyire nagy hatású, gondolatébresztő klasszikus, bár nem mindenkihez áll közel. Sokan dicsérik a sötét, dekadens hangulatot, a groteszk atmoszférát és a könnyen olvasható, mégis elegáns nyelvezetet, különösen Kosztolányi Dezső gördülékeny fordításában. A szellemes megfigyelések és aforizmák miatt több olvasó szinte idézetgyűjteményként élte meg a regényt.
Különösen aktuálisnak tartják a szépség, a fiatalság, a hiúság, a látszat és az erkölcsi felelősség kérdéseit, valamint a befolyásolhatóság és a manipuláció ábrázolását. Mások szerint a filozofikus fejtegetések, a túlburjánzó leírások és a hosszú monológok időnként lelassítják a művet, egyes karakterek pedig inkább irritálóak vagy érzelmileg távoliak maradnak. Azoknak lehet jó választás, akik a klasszikus, atmoszférikus és esztétikailag gazdag regényeket kedvelik, és szívesen elmélkednek az emberi természet árnyoldalairól.
Adott egy fiú, Dorian. Alapvetően jóindulatú, de rettentően naív és befolyásolható, legfőbb erénye pedig nem más, mint a szépsége. Aztán megjelenik egy életművész arisztokrata és egy elvarázsolt festő, akik közös erővel rádöbbentik, hogy ez a szépség mennyire törékeny és múlandó. A többi pedig már történelem.
Azt hittem, ez a könyv kedvenc lesz, de mégsem szerettem annyira, mint vártam.
Wilde zseniálisan írt (Kosztolányi pedig legalább ugyanolyan zseniális fordított). Lord Henry-n keresztül elképesztően szellemes gondolatokat fogalmazott meg az erkölcsről, az élvezetekről, a szépségről és a fiatalságról, de tette ezt olyan mennyiségben, hogy számomra a sok szellemes paradoxon és aforizma között szinte elveszett a lényeg. Mindenesetre Dorian rendkívül fogékonynak bizonyult Lord Henry világnézetére, úgyhogy nagyon gyorsan elindult a lejtőn.
Mennyit ér a szépség, és meddig lennénk hajlandóak elmenni azért, hogy megőrizzük azt? Milyen aktuális kérdés is ez a mai világban. Dorian, a szépség és az élvezetek megszállotja a botox, a szépészeti beavatkozások és a közösségi médiás filterek helyett kapott egy portrét, ami helyette öregedett, valamint helyette mutatta meg a lelke állapotát és tettének következményeit. Ő pedig ezt a portrét alaposan elrejtette a külvilág kíváncsi szemei elől. Rendben, hazudunk a külvilágnak... De magunkat becsaphatjuk-e? Meddig élhetünk úgy, hogy nem nézünk szembe ezekkel a következményekkel? Hogy nem állunk meg elgondolkodni azon, hogy vajon mit is árul el rólunk a viselkedésünk? Hogy elhallgattatjuk a lelkiismeretünket? Hogy nem nézünk tükörbe, vagy éppen a portrénkra? Meddig tarthatjuk fent a látszatot?
Dorian későn jött rá a válaszra. Nekünk még talán van időnk.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat