Dorian Gray arcképe

Adott egy fiú, Dorian. Alapvetően jóindulatú, de rettentően naív és befolyásolható, legfőbb erénye pedig nem más, mint a szépsége. Aztán megjelenik egy életművész arisztokrata és egy elvarázsolt festő, akik közös erővel rádöbbentik, hogy ez a szépség mennyire törékeny és múlandó. A többi pedig már történelem.

Azt hittem, ez a könyv kedvenc lesz, de mégsem szerettem annyira, mint vártam.

Wilde zseniálisan írt (Kosztolányi pedig legalább ugyanolyan zseniális fordított). Lord Henry-n keresztül elképesztően szellemes gondolatokat fogalmazott meg az erkölcsről, az élvezetekről, a szépségről és a fiatalságról, de tette ezt olyan mennyiségben, hogy számomra a sok szellemes paradoxon és aforizma között szinte elveszett a lényeg. Mindenesetre Dorian rendkívül fogékonynak bizonyult Lord Henry világnézetére, úgyhogy nagyon gyorsan elindult a lejtőn.

Mennyit ér a szépség, és meddig lennénk hajlandóak elmenni azért, hogy megőrizzük azt? Milyen aktuális kérdés is ez a mai világban. Dorian, a szépség és az élvezetek megszállotja a botox, a szépészeti beavatkozások és a közösségi médiás filterek helyett kapott egy portrét, ami helyette öregedett, valamint helyette mutatta meg a lelke állapotát és tettének következményeit. Ő pedig ezt a portrét alaposan elrejtette a külvilág kíváncsi szemei elől. Rendben, hazudunk a külvilágnak... De magunkat becsaphatjuk-e? Meddig élhetünk úgy, hogy nem nézünk szembe ezekkel a következményekkel? Hogy nem állunk meg elgondolkodni azon, hogy vajon mit is árul el rólunk a viselkedésünk? Hogy elhallgattatjuk a lelkiismeretünket? Hogy nem nézünk tükörbe, vagy éppen a portrénkra? Meddig tarthatjuk fent a látszatot?

Dorian későn jött rá a válaszra. Nekünk még talán van időnk.

Ez a lány soha nem élt igazán, így aztán nem is igazán halt meg.

A cseresznyéket éjfélkor szedték, a beléjük költözött a Hold hidegen.