Esterházy Péter talán legszemélyesebb és legegyetemesebb könyve A szív segédigéi. A gyász könyve, ekképpen a halálé, ekképpen pedig az életé. Hogy a múló időben mi marad. Mi marad meg, mi marad ránk? A fekete kereteken belüli lapokon előbb egy anya elvesztésének történetét olvashatjuk a fiú szemszögéből: az utolsó napoktól a temetésig; majd jön a visszája: az édesanya siratja meghalt gyermekét. Így lesz ez a zárt szerkezet, a fekete keretek és a fehér lapok kontrasztja, létezésünk legnyitottabb kérdésének nyelvi emlékműve.
😳Egyelőre még nem jutok szóhoz. Egy fél napba telt, ami jó döntés volt, mert annyira intenzív és annyira mélybe húzó, hogy....emészteni kell, az biztos ... hasonlót se olvastam még. Durván "intim" ennyire tudnám leredukálni a végére a vélemenyt. Olyan tapasztalat, ami sokunkban ott van, de még bizalmasan se mondaná el másnak, nemhogy papírra vetni...😧
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Nagyon szeretem Esterházyt, azonban a művei közül leginkább a későbbiek, illetve a Fancsikó és Pinta áll hozzám közel, a többit nyelvileg rendkívül értékelem, viszont mint átlagos olvasót nem feltétlenül mozgatnak meg.
Ennek a könyvnek a szépsége is abban rejlik, hogy milyen észrevétlenül képes az elbeszélő személyét váltogatni a mondatok között, milyen laza csuklómozdulattal fonja egybe a férfit és a nőt, és mennyire érzékenyen képes írni egy ilyen gyásszal teli témáról is.
Tehát mindenképpen olyan könyv, amit érdemes és illik is elolvasni egy "olvasott olvasónak", ha más nem, egy kis nyelvi csemegének.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat