A félkegyelmű

az Isten tudja, mi él bennem helyettem. Ezt mindennap kiolvasom egy szörnyű szempárból, amely állandóan néz rám, még akkor is, amikor nincs előttem.

„Ó, de sok mindent akartam! Én most nem akarok semmit, semmit sem akarok akarni, megfogadtam, hogy ezentúl nem akarok semmit; keressék, csak keressék az igazságot mások, nélkülem! Igen, kaján a természet! Hát miért, miért teremt egészen kiváló lényeket – kapott nagy hévvel saját gondolatán-, csak azért, hogy aztán kajánul kinevesse őket? Hisz a természet műve az, hogy az egyetlen lény, akit tökéletesnek ismertek el a földön… a természet volt az, amely – miután megmutatta az embereknek – őt szemelte ki arra, hogy megmondja azt, ami miatt oly sok vér folyt, ha mind egyszerre ömlött volna ki, biztosan belefulladtak volna az emberek! Ó, de jó, hogy meghalok! Lehet, hogy én is mondtam volna valami szörnyű hazugságot; engem is hogy becsapott volna a természet! … Én nem rontottam el senkit… Én minden ember boldogságáért, az igazság feltárásáért és hirdetéséért akartam élni… (….) Kiderült, hogy önök lenéznek! Tehát nincs szükség rám, tehát ostoba vagyok, tehát ideje meghalnom! És semmiféle emléket sem tudok hagyni magam után. Sem egy hangot, sem egy nyomot, sem egy tettet, nem hirdettem egyetlen meggyőződést sem! … Ne nevessenek ki engem, ostobát! Felejtsenek el! Felejtsenek el mindent, ne legyenek ilyen kegyetlenek! Tudják, hogy egész kapóra jött ez a tüdővész, mert különben öngyilkos lettem volna… „