4.4
10 értékelés alapján
Értékelések megtekintése
2
felhasználó listáján szerepel
Oldalak száma: 589
Európa Könyvkiadó (1962)
Nyelv: Magyar
A félkegyelmű Dosztojevszkij egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású regénye - ellentmondásos remekmű, amelynek nemcsak kritikai utóélete, hanem már születése sem volt mentes a szélsőségektől, a végletek közötti ingázás jellegzetesen dosztojevszkiji vonásától. A hitelezői elől külföldre menekült, adósságait szerencsejáték-függőséggel tetéző szerző ugyanis bevallottan nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy "tökéletes szépségű személyiség" ábrázolását. A krisztusi vonásokkal felruházott címszereplő, miután éveket töltött egy svájci szanatóriumban, Pétervárra érkezik, ahol rögvest szerelmi, pénzügyi és politikai intrikák középpontjába kerül. A társasági életben esetlen, gyermekien naiv és jóságos Miskin herceg felbukkanása ideig-óráig felrázza heves érzelmek és önző érdekek mozgatta környezetét. Ám hiába hősünk minden tragikomikus igyekezete, még a hozzá legközelebb állók, vagyis a lobbanékony Rogozsin, valamint az ellenállhatatlanul gyönyörű, ámde kétes hírű Nasztaszja Filippovna sorsán sem képes javítani - hármójuk szövevényes viszonya végzetesnek bizonyul. A félkegyelmű időtlen klasszikus az emberi természet mélyén rejlő kínzó kételyekről és szenvedélyekről... és a szépségről, amely talán, talán megválthatná a világot. "Ezek a Karamazovok, Miskin hercegek, Raszkolnyikovok, ezek az ördöngösök, ezek a megszállottak nem azért lépnek elénk, hogy ezer oldalon át valamilyen különös, érdekes, tanulságos, felemelő vagy megríkató történetet elbeszéljenek; nem, Dosztojevszkij hősei örökké ezt a pillanatot készítik elő, mikor az ember megmutatja lényének eddig nem ismert, fel nem tárt mélységeit, mikor az ember a legmélyebb megalázottságból, szenvedésből, vagy gyalázatból fordítja arcát Istene felé." Márai Sándor "Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyúlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal."

További kiadások

A félkegyelmű

A félkegyelmű

A félkegyelmű

A félkegyelmű

A félkegyelmű

A félkegyelmű

Értékelések

Értékelés
4,4
10 értékelés alapján
5
4 ×
4,5
3 ×
4
2 ×
3,5
0 ×
3
0 ×
2,5
0 ×
2
1 ×
1,5
0 ×
1
0 ×

Bejegyzések

12
A félkegyelmű
A félkegyelmű
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Kétségkívül egy klasszikusról van szó, számomra nehéz olvasmány volt. Könnyen bele lehet bonyolódni, de ez semmit sem vesz el az értékéből.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Bejelentkezés
A félkegyelmű
A félkegyelmű
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
az Isten tudja, mi él bennem helyettem. Ezt mindennap kiolvasom egy szörnyű szempárból, amely állandóan néz rám, még akkor is, amikor nincs előttem.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Bejelentkezés
A félkegyelmű
A félkegyelmű
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
„Ó, de sok mindent akartam! Én most nem akarok semmit, semmit sem akarok akarni, megfogadtam, hogy ezentúl nem akarok semmit; keressék, csak keressék az igazságot mások, nélkülem! Igen, kaján a természet! Hát miért, miért teremt egészen kiváló lényeket – kapott nagy hévvel saját gondolatán-, csak azért, hogy aztán kajánul kinevesse őket? Hisz a természet műve az, hogy az egyetlen lény, akit tökéletesnek ismertek el a földön… a természet volt az, amely – miután megmutatta az embereknek – őt szemelte ki arra, hogy megmondja azt, ami miatt oly sok vér folyt, ha mind egyszerre ömlött volna ki, biztosan belefulladtak volna az emberek! Ó, de jó, hogy meghalok! Lehet, hogy én is mondtam volna valami szörnyű hazugságot; engem is hogy becsapott volna a természet! … Én nem rontottam el senkit… Én minden ember boldogságáért, az igazság feltárásáért és hirdetéséért akartam élni… (….) Kiderült, hogy önök lenéznek! Tehát nincs szükség rám, tehát ostoba vagyok, tehát ideje meghalnom! És semmiféle emléket sem tudok hagyni magam után. Sem egy hangot, sem egy nyomot, sem egy tettet, nem hirdettem egyetlen meggyőződést sem! … Ne nevessenek ki engem, ostobát! Felejtsenek el! Felejtsenek el mindent, ne legyenek ilyen kegyetlenek! Tudják, hogy egész kapóra jött ez a tüdővész, mert különben öngyilkos lettem volna… „
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Bejelentkezés

... és még 9 további bejegyzés

Az összes bejegyzés és értékelés megtekintéséhez jelentkezz be!

Bejelentkezés