"Nem akarom, hogy izgasson bármi is. Ha izgatnak a dolgok, akkor csak rosszabb lesz, akkor csak még valami miatt kell aggódnom. Nem annyira fájdalmas, ha nem izgat semmi." Bret Easton Ellis, a kortárs amerikai próza egyik legjelentősebb szerzője mindössze huszonegy éves volt, amikor 1985-ben megjelent első könyve, a Nullánál is kevesebb. A regény szinte azonnal kultikussá vált, 1987-ben filmet is forgattak belőle. Szereplői dúsgazdag Los Angeles-i családok gyerekei, akik gond- és céltalanul tengődnek hedonizmus és nihilizmus határvidékén - unatkozó fiatalok, akiknek mindennapjai a semmitmondó fecsegés, az egymást érő bulik, a drogok és az érzelmek nélküli szex jegyében telnek. A Nullánál is kevesebb megrázó, változatlanul aktuális bemutatása az érzelmi kiüresedés kollektív drámájának - és már felsejlenek benne mindazon (ön)pusztító indulatok, melyeket a szerző későbbi brutális remekművében, az Amerikai psychóban enged majd igazán szabadjára.
Clay az év végén egy hónapra hazatér az egyetemről Los Angelesbe, hogy családjával, régi osztálytársaival és barátaival töltse a szünidejét, no meg a barátnőjével, akivel lehet, nincs már együtt: hiszen négy hónapja nem is beszéltek.
De vajon számít bármit? Van értelme egyáltalán a hazatérésének egy olyan közegbe, ami, ahogy a cím is céloz rá: nullánál is kevesebbet ér? Clay egyik buliból a másikba csöppen, egyik társaságból kallódik a masikba, drogozik és iszik, valamint videójátékozik és mozizik. Persze ezek nem a legördögibb dolgok, viszont Clay és közegének ténykedése mögött tényleg csak az időtöltés a szándék, és nem a szórakozás, hiszen a moziból távozva rövid időn belül nem is tudják, mit láttak. A beszélgetések tartalma félelmetesen üres, a társalgás inkább az emberi lét mímelése érdekében történik. Az időjárásról való beszélgetés akadémiai diskurzusnak minősülne ebben a kötetben. Senki sem tudja egyértelműen, mi történik, a szüleik aktuális tartózkodási helyét bulvár újságokból ismerik, bizonytalan, ki kivel van.
Annyira sivár érzelmi állapotban vannak a karakterek, hogy a halálhírek és tragédiák sem okoznak megrökönyödést. A könyv végére is az elbeszélő is érdeklődője lesz az egyre növekvő borzalomnak, ami a barátainál normalizálódik. Részvételt nem vállal az iszonyatból, de talán ehhez az is kellett, hogy elköltözzön, és hogy megtartson egy kis lelkiismeretet, újra elmenjen a városból.
Egyre szörnyűbb tapasztalatok, hírek és emlékek lepik el Clayt, aki próbál belekapaszkodni mentálisan abba az időszakba, amikor még éltek a nagyszülei. Már akkor is voltak furcsaságok, de Clay még érzett reményt: a holtak neveire talán még emlékezni tudunk.
A rövid könyv nagyja sodródás, körülbelül az utolsó harmada rendelkezik összefüggőbb cselekménnyel, ahol az olvasó Clay egyik barátjának, Juliannak ismeri meg a prostitúcióra kényszerített kábítószerfüggését.
A minimalista stílusba befurakodó horror Ellisnél már itt csírázik, a szürrealista abszurdba hajló módon "semmi történés" ki is mondódik: ezek a fiatalok azt csinálhatnak, amit akarnak, az extremitás határáig, de mégsem lehet szerintünk semmit sem csinálni. Az unalom az egyik legveszélyesebb dolog a szerzőnél. Ellis karaktereire tényleg ráférne, hogy el menjenek kapálni.
A nyolcvanas évek egyik legnyomasztóbb szépirodalmi műve. Hátborzongató korlenyomat, miközben szól a new wave, és senki sem veszi le a napszemüvegét.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat