Az 1964-ben született Bret Easton Ellis első, 1985-ben megjelent regénye az akkori amerikai új nemzedék, az „X-generáció” kultikus könyve lett – maradandó érvénnyel ábrázolja a gazdag Amerika fiataljainak lelkét, pontosabban lelketlenségét, vagy még pontosabban – a kiüresedettség, a teljes érzelmi sivárság mögött megbújó vágyat egy értelmesebb életre. Egy ennyire fiatal írótól – Ellis húszéves volt, amikor a Nullánál is kevesebb-et írta – egészen rendkívüli az a szikár, póztalan, mesterkéletlen, tökéletesen kiérleltnek tetsző stílus, amellyel elmeséli a Los Angeles-i unatkozó fiatalok mindennapjait, az egymást érő bulikat, az érzelem nélküli szeretkezéseket, a szülőktől való teljes elidegenedést… Vagy azt, ahogy ezek a gyerekek a gazdag rendezők és producerek világát látják… Vagy egy homoszexuális prostituált történetét, aki hasztalan próbál menekülni a helyzetéből… Vagy az események mögött és közben – s persze legfőképpen a regény szereplőinek agyában – parázsló erőszakot, melynek minden borzalmát Ellis majd az Amerikai Psychó-ban ábrázolja. Részben a Nullánál is kevesebb példájára és ihletésére Amerikában és a világ más gazdag országaiban /nálunk is/ hasonló hangulatú regények százai születtek a nyolcvanas-kilencvenes évek gazdag, drogozó, céltalan fiatalságáról, de Ellis könyve volt az első, és művészi erejét tekintve máig is az egyik legnagyszerűbb közülük.
Clay az év végén egy hónapra hazatér az egyetemről Los Angelesbe, hogy családjával, régi osztálytársaival és barátaival töltse a szünidejét, no meg a barátnőjével, akivel lehet, nincs már együtt: hiszen négy hónapja nem is beszéltek.
De vajon számít bármit? Van értelme egyáltalán a hazatérésének egy olyan közegbe, ami, ahogy a cím is céloz rá: nullánál is kevesebbet ér? Clay egyik buliból a másikba csöppen, egyik társaságból kallódik a masikba, drogozik és iszik, valamint videójátékozik és mozizik. Persze ezek nem a legördögibb dolgok, viszont Clay és közegének ténykedése mögött tényleg csak az időtöltés a szándék, és nem a szórakozás, hiszen a moziból távozva rövid időn belül nem is tudják, mit láttak. A beszélgetések tartalma félelmetesen üres, a társalgás inkább az emberi lét mímelése érdekében történik. Az időjárásról való beszélgetés akadémiai diskurzusnak minősülne ebben a kötetben. Senki sem tudja egyértelműen, mi történik, a szüleik aktuális tartózkodási helyét bulvár újságokból ismerik, bizonytalan, ki kivel van.
Annyira sivár érzelmi állapotban vannak a karakterek, hogy a halálhírek és tragédiák sem okoznak megrökönyödést. A könyv végére is az elbeszélő is érdeklődője lesz az egyre növekvő borzalomnak, ami a barátainál normalizálódik. Részvételt nem vállal az iszonyatból, de talán ehhez az is kellett, hogy elköltözzön, és hogy megtartson egy kis lelkiismeretet, újra elmenjen a városból.
Egyre szörnyűbb tapasztalatok, hírek és emlékek lepik el Clayt, aki próbál belekapaszkodni mentálisan abba az időszakba, amikor még éltek a nagyszülei. Már akkor is voltak furcsaságok, de Clay még érzett reményt: a holtak neveire talán még emlékezni tudunk.
A rövid könyv nagyja sodródás, körülbelül az utolsó harmada rendelkezik összefüggőbb cselekménnyel, ahol az olvasó Clay egyik barátjának, Juliannak ismeri meg a prostitúcióra kényszerített kábítószerfüggését.
A minimalista stílusba befurakodó horror Ellisnél már itt csírázik, a szürrealista abszurdba hajló módon "semmi történés" ki is mondódik: ezek a fiatalok azt csinálhatnak, amit akarnak, az extremitás határáig, de mégsem lehet szerintünk semmit sem csinálni. Az unalom az egyik legveszélyesebb dolog a szerzőnél. Ellis karaktereire tényleg ráférne, hogy el menjenek kapálni.
A nyolcvanas évek egyik legnyomasztóbb szépirodalmi műve. Hátborzongató korlenyomat, miközben szól a new wave, és senki sem veszi le a napszemüvegét.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat