George Eliot nem férfi - valódi nevén Mary Ann Evans -, és Middlemarch nem március idusa - hanem angol kisváros. A városkát nemcsak 1872-ben megjelent regénye színteréül választja az írónő - jelkép is, jelképe a tizenkilencedik század első felében uralkodó életformának, eszméknek, nemritkán az eszmék kisebb-nagyobb kudarcának. A több szálon futtatott cselekmény legfőbb alakja Dorothea Brooke, ez a ,,rossz korba született Szent Teréz", aki fennkölt eszményeit, jobbító törekvéseit nem tudja megvalósítani idős, pedáns férje oldalán. A városba kerülő tehetséges, fiatal orvos, Tertius Lydgate szépen induló pályája is megtörik - a kisszerű, önző szépasszony-feleség, a szűk látókörű kisváros tudományos és emberbaráti elképzeléseinek feladására, kínzó anyagi gondjai megalkuvásra kényszerítik. Az írónő hatalmas tablót fest a kisvárosi társadalomról - a két főbb vonulat mellett remekbe formált portrék gazdagítják a képet. Ott látjuk a városi politika küzdőterén serénykedő urakat, a korlátolt, jóindulatú földbirtokost, a lelkészt, aki igazában csak horgászni szeret, és locsifecsi feleségét, aki legszívesebben házasságszerzéssel töltené idejét. Tanúi vagyunk egy Dickens-regénybe kívánkozó figura, a jámbor Bulstrode bankár leleplezésének - nem csodálkozunk tehát, hogy a kritika hol Balzackal, hol Tolsztojjal, sőt újabban Thomas Mann-nal rokonítja ebben a művében az írónőt. Bárkihez hasonlítják is, abban valamennyi irodalomtörténész egyetért, hogy a Middlemarch George Eliot legjobb műve, és egyáltalán: az egyik legnagyobb angol regény. Virginia Woolf sokat idézett megállapítása szerint egyike ama kevés angol regénynek, amely felnőttek számára íródott.
További kiadások
Middlemarch - Miss Brooke és a vidéki élet szépsége
Az első könyvben véleményem szerint csak a történet felszínét kapargattuk, hiszen inkább a szereplők és a környezet bemutatása volt hangsúlyos, a cselekmény ezzel szemben kellemesen komótos tempóban haladt előre. Csodaszép nyelvezezével és korhű karakterábrázolásával engem megnyert magának a könyv.
A cselekmény középpontjában Dorothea és Mr. Casaubon eljegyzése áll. Nem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni, de a főhősnő szerelemhez kapcsolódó megélései számomra nagyon meglepőek voltak, és annak ellenére, hogy nem értek egyet maradéktalanul döntéseivel, mégis szeretem benne, hogy mennyire megfontolt és ésszel választ. Kíváncsian várom, hogy a későbbi kötetekben miként alakul majd kettejük viszonya, milyen irányba sodródnak. Az ahogyan a lány szinte behódol a tőle jóval idősebb férfinek, kezdetben furcsa volt számomra, de egy ponton ezt újraértelmeztem és inkább úgy ítéltem, hogy ez egyfajta tisztelet és rajongás részéről, mintsem saját személyiségének feláldozása a házasság oltárán.
A könyv szarkasztikus humora, és a háttérben megbúvó társadalomkritika nagyon tetszett. Szerettem Celia és Dorothea közötti kapcsolatot, hiszen a két nő ugyan nagyon különbözött egymástól mégis nagyon jól működött közöttük a kémia.
Az én ízlésemhez képest kocsit túlságosan belassult a végére, de ezt leszámítva semmi kifogásolni valót nem találtam benne.
Azokat, akik bátortalanok a klasszikusokkal szemben szeretnék arra bíztatni, hogy adjon esélyt a Middlemarch-nak, hiszen finom, kissé szarkasztikus humorával, kedves történetével belopja magát az ember szívébe.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat