The Atlas Six - Az Atlas-hatos

A karakterépítés zseniális. De nem hiszem hogy a második részt elolvasom. Zsibbadt az agyam a ki nem mondott sejtetett dolgoktól. A végén meg egy fejezetbe összefoglalja hogy mi az egész könyv értelme. Szerintem nagyon okos az író, de átadni már nehezebben tudja a történetet.

Akadémiai rivalizálás? Alexandria elveszettnek hitt könyvtára? Mágia? Tudomány? Ármány, titkos és különleges tudás? Minden finomság, ami egy igazán jó könyvbe kell. Azt kell, hogy mondjam Az Atlas-hatos igazán kellemes meglepetés volt.

[off] Elöljáróban szeretném hozzátenni, hogy az alacsony értékelés szerintem abból adódik, hogy nem jól van kampányolva a könyv. Bár zafír pöttyösben van, és értem a zafír lényegét, mégsem illik az össze többi közé. Pontosan, mint a Kilencedik ház. Teljesen eltér egy FBAA vagy ACOTAR-tól, márpedig a legtöbb ember _szerintem_ ezt keresi a zafírban. Kicsit újra kéne definiálni a pöttyöket, esetleg újakat létrehozni. [/off]

Az Atlas-hatos még az eredeti megjelenésekor került fel a radaromra, mert… dark academia, mágia.. hát mi kell több? Rengeteg jót hallottam róla, persze rosszat is, de alapjában véve a rajzok, a hangulata megfogott. Aztán kiderült, hogy jön a @Könyvmolyképző kiadásában, természetesen adtam neki egy esélyt. Nagyon jól tettem, mert azzal a lendülettel, hogy befejeztem, megkapta az öt csillagot, és kedvencnek jelöltem.

A könyv nem való mindenkinek. Ez egy nagyon összetett, mély olvasmány. Rengeteg tudományos leírás, kutatás és „feleslegesnek” tűnő sorokkal van teletűzdelve, de nekem pont ez adta meg az ízét. Bár sokat nem konyítok hozzá, de nagyon szeretem magát a tudományokat, és szeretem amikor mágiával vegyítik.
Sok helyen érezhető, hogy az írónő egyszerre mindent meg akar osztani. Voltak helyek, ahol már vártam, hogy befejezze a hablatyolást, ám a következő oldalon, következő fejezetben értelmet nyert a sok üresnek hitt mondat.

Sokszor megálltam, és félretettem a könyvet. Szeretem azokat a könyveket, amik egyszerűek és nagyszerűek. És _nagyon_ szeretem az olyan könyveket, ahol meg kell állnom. El kell gondolkodom, hogy milyen információ hangzott el. Miért éppen vele barátkozik. Miért éppen azok a belső harcok folynak, amik. Kerestem az titkokat, a megoldást. A szereplőkkel együtt kutattam, csak én nem mindig velük, hanem volt, hogy pont őket kutattam. Miért azt választotta, és miért pont így reagált? Hihetetlen eufóriát adott, amik egy érzésem, egy megfigyelésem beigazolódott.
És amikor nem?
Akkor meg tátott szájjal álltam, és visszalapoztam, hogy ne! Ez itt volt, mindvégig! Te jó ég! Hogy nem tűnt fel?
Katartikus és eufórikus érzés volt olvasni! Rég nem éreztem magam így egy könyv után.

Továbbá azt is nagyon szerettem, hogy több szemszöget kaptunk. Volt, amikor lineárisan haladt a történet, de volt olyan szituáció, ami több szempontból volt leírva és elmondva, és ilyenkor mindenki szempontja hozzáadott még egy kicsit a történethez, az eseményekhez.
A hat beválogatott szereplő pedig zseniálisan komponált mű volt. Hat különböző ember, és mégis, volt, akik teljesen átfedésben voltak.
• _Libby,_ aki önértékelési zavara miatt nem tudott soha felülkerekedni magán, illetve Nico-n. Pedig _sokkal_ több van benne, és mégis, tökéletesen kiegészítik egymást. Amikor éles volt a helyzet, olyan 180 fokos fordulatot vett a karaktere, hogy csak pislogtam, hogy… ez tényleg az a Libby Rhodes, akiről eddig olvastam?
• _Nico_, aki saját maga sem tudta eldönteni, hogy miért _nem kedveli_ Libby-t, és aki jóval több, mint aminek mutatja magát. A végén pedig… húúú! Vártam, hogy mikor törik el a mécses, de tartotta magát.
• _Tristan_ ugyan az, mint Libby. Nem hisz magában, így nem tudja, hogy valójában mire képes. Bár Callum azt hitte, hogy ismeri, és tudja, hogy milyen érzésekre vágyik, mi van a felszín alatt, ez nem így volt. Tristan karakterében még nagyon sok van.
• _Reina_ az totál kérdőjel. Érdektelen, és mégsem. Kellett az ő semlegessége, a nemtörődömsége, mert nagyon sokszor jó irányba vitte el a sztorit.
• _Parisa_ ambiciózus, és szemfüles. Nagyon ravasz, és mindig úgy irányított, hogy neki jó legyen, mégse tudom azt mondani, hogy nem szimpatizáltam a karakterével.
• _Callum_ volt az egyedüli, akit kifejezetten utáltam. Nem magáért tette a dolgokat, nem hatalomért, hanem azért, mert megtehette. Szimplán szórakozásból volt kegyetlen. A legrosszabb fajtából való.
A többi szereplő pedig… hm. Nagyon kíváncsi leszek a történet alakulására, hogy hova fog kilyukadni ez az egész. Hihetetlen karaktereket olvashattunk, és ki-ki a saját javára fejlődött.

Kifejezetten élveztem a történet gyorsaságát, illetve lassúságát. Pontosan abban a mederben haladt, amiben kellett.
_” A természet ily módon vágyott az egyensúlyra: a pusztulás magával hozta az újjászületést is.”_
Vágyott a könyv maga is az egyensúlyra. Voltak pár mondatban összefoglalt hónapok, és voltak oldalakon átívelő napok. Mégis olyan jól megadta az ütemet. Elég információt kaptunk ahhoz, hogy tovább haladjunk. Ha pedig nem kaptuk meg, annak _oka_ volt. Ami nem teljesen igaz, mert ott volt, csak nem vettük észre.

Őszintén nem tudnám megmondani, hogy kinek ajánlom ezt a könyvet, mert mint mondtam, nem mindenkinek való, ezzel pedig nincs is gond.
Talán, ha valaki olyan könyvet keres, ami tele van titkokkal, kicsit kincskereső feeling, ármányos és okos… mágia tudománnyal vegyítve, akkor azt mondanám, hogy ez az ő könyve. Aki valami újdonságra vágyik, kicsit komfort zónán kívül olvasna, kicsit jobban elmerülne a dark fantasy és a dark academia világában. Nem tudom semmihez sem hasonlítani, mert még soha nem olvastam ehhez fogható könyvet.

Minden hibája ellenére, hogy olykor hosszú volt, és tömény, imádtam a könyvet. Olyan világba kalauzolt el, amiben nem minden nap fordul meg az ember. Olyan érzéseket keltett, amiket meg kell élni, ahhoz, hogy az ember igazán fel tudja dolgozni.

Elég sokat vártam ettől a könyvtől, és messze túlszárnyalta az elvárásaimat. Olyan szinteken mozgott, ami miatt kedvenc kategóriássá vált nálam, szóval a legextrább elvárásaimat is felülmúlta.
Az alapsztorira nem mondanám, hogy hű de nagy újdonság, de nagyon jól fel lett vezetve. Az elbeszélés módja nekem nagyon bejött, tetszett, hogy a jelöltek szemszögéből láthattuk Atlast. Bár hosszútávon nem volt sok jelentősége a váltott szemszögnek, a felvezetéshez nagyon illett.
A karakterek szerintem árnyaltak voltak, talán túl árnyaltak is, mert alap jellemvonásaikban eléggé hasonlóak voltak. Nagyon apró különbségek voltak érezhetők csak, de azért ott voltak azok is. Libby nagyon táncolt az idegesítő szerencsétlen és a szimpatikus, szinte azonosulni tudnék vele karakterek között. Igazából a többi karakter is nagyon szélsőséges volt számomra, Reinát szerettem volna szeretni, de ő saját magát se szereti, Parisa nekem túl obszcén, Nico paranoiássan titkolózó, Callum egy seggfej, Tristan meg túl szűk látókörű. Persze mindnek megvan a szerethető oldala is, főleg Parisa jelleme mélyült a leginkább talán, illetve Tristannen lehetett látni karakterfejlődést. Nico egyre szerethetőbbé vált, ahogy lebomlottak a titkai, Reina és Callum viszont megrekedtek, tőlük többet várok a folytatásban.
A történet alap konfliktusa cselekményes és fenn tartja a kíváncsiságot, az extra csavarok pedig még dobnak rajta.
A mágiát extrém mód tudományosan határozza meg, ami egyfelől nekem üdítő változatosság volt, másfelől néha éreztem, hogy ez miatt talán nem mindenkinek emészthető, mi több, ellenszenvet válthat ki. Hiszen a mágia pont egy olyan fantasy elem, amit nem mindig kell megmagyarázni, de szerintem ebben a történetben jól meg lett oldva, nekem bejött.
Nagyon várom a folytatást, remélem mihamarabb kézhez kapjuk.