Mielőtt megismertelek

Hu hát vegyes érzelmek kavalkádja tombol bennem.
Sajnos a könyv olvasását alapból úgy kezdtem, hogy a családom előtte elspoilerezte nekem a történetet (főleg a végét). Nos így a legnagyobb csattanóra már fel voltam készülve.
Talán ez tántorított meg kicsit az olvasásban, viszont....
Egy gyönyörű, érzelmekkel és humorral teli romantikus történetet kaptunk.
A csipkelődések voltak a kedvenceim.
Bár fáj az ember szíve, hisz még úgy is, hogy tudtam...még úgy is gombóc szorult a torkomba, s nem múlt el még akkor sem, miután letettem a könyvet az asztalra.
Megindító...gyönyörű.

Imádtam. Nagyon nagy kedvenc lett.
Annak ellenére, hogy tudtam, nem lesz happy end (a történetről fogalmam sem volt, de ennyit már hallottam róla, hogy nem boldogságban úszós vége van ennek a Jojo Moyes-könyvnek), valahogy olvasás közben mégis azért drukkoltam, hogy sikerüljön Lou terve, és ráébressze Willt, mi minden várhat még rá az életben. De Will döntését is meg tudom érteni, akármennyire nehéz is. Tetszett, hogy különböző nézőpontokból is megismerhetjük az egyes eseményeket, több szempontból kiderül, ki hogy érez, mit miért tesz, vagy éppen nem tesz. Csodálatos történet két emberről, akik szeretik egymást, minden körülmény ellenére. Az utolsó részletig teljes mértékben realisztikus, hihető, és eljut az ember szívéhez. Fájdalmas, szívszorító, de közben csodálatos. A szereplőket nagyon megszerettem, a szívembe zártam mindannyiukat.
Csodálatos könyv. Csodálatos.

_"Úgyhogy csak öleltem. A karomban tartottam Will Traynort, volt pénzügyi csodagyereket, volt mélytengeri búvárt, sportembert, utazót, szeretőt. Szorosan átöleltem, és nem szóltam egy szót sem, de szavak nélkül elmondtam neki, hogy valaki szerette őt. Ó, de még mennyire szerette."_

_Elképesztő egy történet, mely a végén összetöri a szíved, méghozzá oly annyira, hogy még a köszönetnyilvánítást is megkönnyezed._ Vagy legalábbis nálam pont ez történt.
Nem csodálom, hogy ilyen sokan szeretik ezt a csodát, mivel engem is teljesen elvarázsolt.

A könyvben nagyon fontos szerepe van a reménynek is, ami egészen a regény végéig ott lebeg. Bennem is kitartott végig. És engem is elgondolkoztatott, hogy biztos ez a legjobb-e Willnek, ami a végén következett be. Hiszen ő a baleset előtt egy igen mozgalmas életet élt, viszont az, hogy utána másoktól függött, és legfőképpen a tolószéktől, ahogy Will mondta, ez nem az ő élete volt. Ez nem ő, nem lehetett saját maga ilyen korlátokkal. De közben benned van az is, hogy hátha létezik egy derűs oldal is számára.

_"– Jól vagyok. Csak…_
_Láttam a világos inggallérját, és kontrasztként a sötét zakóját._
_– Még nem akarok bemenni. Csak szeretnék itt ülni, úgy hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy… Nagyot nyelt._
_Még a majdnem teljes sötétségben is látszott, hogy erőlködik._
_– Én csak…szeretnék csak egy férfi lenni, aki elment egy koncertre egy piros ruhás lánnyal. Csak még pár percig."_

Nehéz szavakkal kifejezni, hogy pontosan miket is éreztem a könyv olvasása közben, vagy épp most, hogy befejeztem. Hiába tudjuk nagyon sokféleképpen kifejezni az érzelmeinket, most nem találom a megfelelő szavakat. Talán azért is, mert ezt egyszerűen nem lehet leírni, hanem el kell olvasni a könyvet, hogy átéld azt, ami bennem is most lezajlik. Hiába van vége a történetnek már jó pár perce, még mindig összeszorult mellkassal írom e sorokat.

_Ha nem zavar, hogy egy kvadriplégiás, azaz négy végtagi bénult szereplő köré épül a történet, akkor mindenképp olvasd el!_

Egy idézettel zárnám az értékelésemet:
_"– Ez volt életem legjobb hat hónapja – mondtam._
_Hosszú csend következett._
_– Fura módon, Clark, az enyémnek is._
_És akkor, ott, meghasadt a szívem."_