Meg ne fulladj egy pohár vízben

Sok jót olvastam a könyvről, így ez is jött velem haza az egyik könyvtári látogatásom alkalmával.

A borítója egyáltalán nem lett a kedvencem, és a címe is kicsit furcsa számomra. Ám, nem ezek voltak a döntő tényezők olvasás szempontjából.

A főszereplő Cara Romero történetét ismerhetjük meg. Egyedülálló anyaként, kisfiával és pár cuccával együtt évtizedekkel ezelőtt érkezik New Yorkba, mert a férje elől menekül. Az anyuka elveszíti munkahelyét, és egy szociális munkással heti rendszerességgel üléseznek, beszélgetnek, terápiás és segítő jelleggel. Ezekről az ülésekről olvashatunk.

A történet előrehaladtával nekem hiányzott, hogy kicsit jobban megismerhessem a főszereplőt, számomra kicsit személytelen lett a kötet.

Olvashattunk, munka keresésről, családon belüli bántalmazásról, barátokról, és sok fontos témáról. Nekem sajnos nem lett kedvencem a könyv, mégis örülök, hogy olvashattam. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is különleges kötetre vágyik, vagy szívesen olvasna a bevándorlásról.

Cara, aki a Dominikai Köztársaságból érkezett Amerikába, ötvenes évei közepén elveszíti lámpagyári állását. Mivel a fizetni valók csak gyűlnek, és a segélynek is vége lesz egyszer, csatlakozik egy álláskereső programhoz, melynek keretén belül egy szociális munkással találkozik 12 alkalommal. Ezeken az alkalmakon az életéről és megéléseiről mesél: a neki hátat fordító fiáról, családjáról, a latin-amerikai közösségről akikkel egy lépcsőházban lakik, a múltjáról és jelenéről.

A Meg ne fulladj egy pohár vízben egy 220 oldalas monológ. Cara ülésein vagyunk jelen a szociális munkással, aki csak hallgatja az asszonyt, és próbál neki biztos megélhetést találni. Cara személyisége abszolút szerethető: melegszívű, életvidám, segítőkész és családcentrikus, mindemellett pedig egy vérbeli nő, aki rúzs nélkül nem megy utcára. A családjába pedig nem csak vérszerinti rokonai tartoznak, hanem a ház lakói is, akikkel többet törődik mint saját magával.

Nagy reményekkel vágtam bele a regénybe, hiszen a fülszöveg „nagyon fontos könyvként” említi, de mégsem hozta teljesen a várt hatást. Egyrészt az álláskeresésről szólt a legkevésbé, pedig szerintem érdekes téma lett volna, hogy a kisebbség milyen problémákkal küzd a munkakeresés során azon kívül, hogy nem tud helyesen írni angolul. Másrészt volt egy pont, ahol Cara irányába elkezdtem inkább negatívan érezni, mert olyan hibát vétett, ami számomra megbocsáthatatlan, még ha az anyai féltéssel is magyarázta tetteit. Amiatt is éltem meg túl élesen ezt a kontrasztot, mert folyamatosan hangsúlyozza az anyai kötelességet és az anyaság tisztelését, mégis odáig eszkalálódott a saját szülősége, hogy a fia – teljesen érthető módon – egy nap becsukja az ajtót, és nem jön vissza. Utóbbi egyébként igyekszik egyfajta fejlődésként jelen lenni a könyvben, hogy egy toxikus felmenő viselkedését átvett felnőtt hogyan tud megváltozni, és újra hidat teremteni a hozzá közelállók felé.

Egy másik vonatkozás, amiről szól, az a latin-amerikai lakóközösség zártsága és összetartása, apró-cseprő gondjainak feltárása. Ez is egy érdekes íve volt a monológnak, hiszen végig jelentősége van, és Cara szemén keresztül mindenkit megismerhetünk. Különböző sorsokkal találkozunk, és mind megoldásra vár.

Összességében nem volt rossz ez a kortárs regény, viszont nagyon sok témát vett elő, amikkel mélyebben is foglalkozhatott volna. Ez a 220 oldal pont arra volt elég, hogy mindenen végig rohanjunk, viszont érdekes lett volna a szociális munkás gondolatait is megismerni, vagy egy-egy témát hosszabban boncolgatni. Arra egyébként ösztönzött, hogy picit utána olvassak a Dominikai Köztársaság történelmének, és a várólistámra tűztem Llosa – A kecske ünnepe Nobel-díjas könyvét.