Nincs mit tenni, ha hív a végzet... Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből. Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik. Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják. Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben. A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Kihrin kénytelen szembesülni azzal, hogy a gyerekkorában hallott régi mesék elég sok mindenről hazudtak. Főképp arról, hogy a történet végén mindig a hős győzedelmeskedik. De Kihrin talán nem is hős, hiszen nem az a végzete, hogy megmentse a világot. Hanem az, hogy elpusztítsa.
Hű... hát... szóval... kezdjük ott, hogy annak ellenére, hogy sok minden nem tetszett, ez a könyv simán 5 csillag. Meg is adom rá.
A világ kidolgozottsága 10/10, a világépítése viszont 1/10... ezt így nem lehet kérem szépen. Kezdjük ott, hogy az írónő mindent és azonnal az olvasóra akar borítani, ami inkább kiborítja az olvasót, főleg, amikor már azt hiszi, hogy nincs több rejtett infó, még akkor is előkotor valami szappanoperába illő drámai múltat.
Mi marad így a folytatásra? És ez alapján a könyv alapján azt kell gondoljam, hogy bőven maradt még mi.
{{Például az istenek "eredetének" lelövése szerintem túl korai volt, hisz az egy nagy és drámai volumenű dolog... ráadásul a tálalása is gyenge volt.}}
Karakterek és kiejtésük...
Van itt nekünk Krillin, Kázmér és Terasz, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Nem voltam kibékülve a könyv végén található kiejtés szójegyzékkel. A könyv olvasása folyamán egyik nevet se így ejtettem ki magamban, ami a toldalékok miatt sokszor fura is volt. Nem tudom, hogy az írónő, vagy fordító, vagy ki, honnan vette ezeket, de aki szerint Thaena-t Ténéj-nek kell ejteni, az bújjon el valahova. A legtöbb nevet szinte a leírás szerint ejtettem így:
Thaena = Téna.
Teraeth = Teraesz / vagy sokszor már csak Terasz :D
Khaemezra = Kamezra (és nem valami Kejmezra)
És a legidegesítőbb Tyentso (ami olvasásomban egyértelmű Tiencó), akit ugye Tájenzónak kellene olvasni... hát nem tudom.
Az írásmód egyedisége azzal, hogy egyszer egyes szám első személyben, majd egyes szám harmadik személyben ír az elején eléggé zavaró, majd később megszokható, de még így is tök felesleges.
Amikor úgy jönnek a fejezetek, hogy egyszer a főszereplő, másszor Karom mesél a történet izgalmas, aztán amikor elérünk arra a pontra, hogy megszűnik a mese része és a jelenben találjuk magunkat, az egész elveszti a báját, leül és érdektelenné válik, hogy az utolsó 2 fejezetre megint felpörögjön.
A végén felfedeztem egy logikai bukfencet, de lehet csak én olvastam figyelmetlenül:
{{Kihrin azért adja át végül a Béklyókövet Gadrithnek, hogy az ne ölje meg Miyát, tehát az anyját... de korábban a szigeten Kihrin már megtudta, hogy Miya valójában nem az anyja és másvalaki van a testében, így ez nem kellett volna tényező legyen.}}
Megjegyzések:
A könyvben találhatók az oldal aljára biggyesztett megjegyzések, amik más könyvekben általában az író/fordító/szerkesztő megjegyzései, itt viszont az egyik karakter hozzászólásai olvashatók, ami elég frappáns megoldás, de egyben idegesítő is, hogy amikor a szövegben valaki tesz egy megállapítást, majd a megjegyzésben megcáfolásra kerül... csak hogy végképp összezavarodj. :D
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat