Katabasis

A Mákháború trilógia nagy kedvencem Kuangtól, de azután mást nem olvastam tőle így bevallom, meglepett ez a stílusváltás. Nem nagyon tudom, mit vártam ettől a pokolbéli kötettől, de nagyon mást kaptam.
A regény első fele komoly szenvedés volt számomra. Nem tartom magam műveletlennek, de se a matematika, se a geometria nem áll közel hozzám, itt pedig rendesen kaptam mindkettőből. Ahogy filozófiából is. Többet, mint szerettem volna. Kuang egyfajta „akadémiai gőggel” vértezte fel a szöveget, szó szerint megjáratta velem a tudományos szakzsargon minden útvesztőjét mintha betévedtem volna egy egyetemi előadóterembe ahol ráadásul olyan nyelven beszélnek amit nem értek. Sem a Pokol térbeli szerkezetének magyarázata, sem a reinkarnáció elméletének felvázolása nem segített kapcsolódási pontot találni a regényhez. Szóval ja, komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe. Csak hát az a fránya kíváncsiság…
Szóval maradtam és amint emészthető mennyiségűre csökkent a tudományos szövegek tárháza megkaptam a húsba vágó emberi drámát. Alice és Peter alászállnak a Pokolra, hogy visszaszerezzék halott professzoruk lelkét az Alvilág Urától. Sokáig nem volt tiszta számomra, hogy ugyan minek? Mégis miért áldozzák fel az életük felét, miért kockáztatják az életüket, a lelküket egy olyan bántalmazó, mérgező fickóért, mint Grimes professzor?
A Pokol felépítése sok újat nem adott bár örültem volna ha nem Dante művét követi és ad valami mást, de az ún „csontlényeken” és a Kripke házaspáron kívül eleinte nem kaptam semmi úgymond izgalmasat. Mert hát még mindig nem tudtam elengedni a Mákháborút és egyre csak vártam az izgalmakat, a kalandot ami nem jött. Így egyre növekvő ellenszenvvel figyeltem párosunkat, főleg Alicet. Iszonyatosan frusztrált a beképzeltsége, az önmagának a különleges mivoltába vetett hite, hogy majd ő ellavírozik ott ahol oly sok nála sokkal tehetségesebb nő elbukott, hogy majd ő lesz a kivétel aki el tud egyensúlyozni a női lét hátrányai és a tudós lét előnyei között. Hogy felsőbbrendűen kiröhögheti a feminizmust miközben kiélvezi annak minden előnyét. A pofon amit kap szétzúzza a teljes világát, hiába hitte, hogy ha elég keményen dolgozik, ha ő lesz a mintadiák, akkor rá nem fognak vonatkozni a hatalmi visszaélések szabályai. Tévesen hitte, hogy a tudása és a tehetsége egyfajta páncél, ami megvédi a Grimes-féle ragadozóktól, ő volt az a nő aki úgymond lenézi a többi nőt, mert ő már bejutott a „fiúk klubjába”. Ezek után a bosszúvágy ami fűti tökéletesen érthető, ez lenne Alice utolsó kísérlete arra, hogy bebizonyítsa, az ő kezében van az irányítás, ő az okosabb, ő a domináns. Vele szemben Peter sokáig a sötét ló marad, csendes, titokzatos, hiába sejthető, hogy ő sem azért van itt amit mondott. Amikor végül kiderül, hogy ő miért jött, hogy mi az ő célja meglepődtem és nagyon együtt tudtam érezni vele. Grimes vele is csúnyán elbánt, de őt nem bosszúvágy fűti, egyszerűen csak segíteni akar Alice-nek, ő lesz az érzelmi és erkölcsi horgony aki önfeláldozásával jó katalizátora lesz Alice változásának elkezdődéséhez. A titka érthető, átélhető, segít őt megérteni és közelebb hozza az olvasóhoz, de pont ez választotta el Alice-től és ejtett olyan sebet a lány önbizalmán amit Grimes bevégezve az addigi rombolást könnyen ki tudott használni, hogy megkörnyékezze őt. Persze ez enélkül is bekövetkezett volna, de talán Alice nem zuhant volna olyan mélyre a bűntudat és az önutálat mocsarába. Így vált Alice Pokoljárása egyfajta metaforájává annak az útnak amit az áldozat bejár miután kiszabadul egy bántalmazó kapcsolatból. Milyen utat jár be és hogyan építi fel újra az életét. Hogyan szakad el végleg a bántalmazótól nem csak testileg, de lelkileg is. Alice esetében pont ezt látni. Eleinte még Grimes halála se képes rábírni, hogy kilépjen abból a dinamikából amit a bántalmazója kényszerített rá. Folyamatos önvádban, bűntudatban él, folyamatosan felmenti a férfit, tökéletesen hozza az áldozat szerepét. Peter halála az ami végül elindítja őt azon az úton ami végül a Kripke család elleni harcban csúcsosodik ki. Szó szerint megjárja a Poklot, harag, düh, depresszió, magány…
Az utolsó beszélgetés Alice és Elspeth között, a megértés kettejük között egyfajta végső feloldozás mintha azt mondanák: "Látlak téged, tudom, mit tettél és nem ítéllek el, veled vagyok."Végül a szembenézése a bántalmazójával akinek immár nincs hatalma felette, mert Alice végre látja a valódi lényét és végre sikerül letennie az önvád, a bűntudat és a kishitűség terhét magáról. Peter visszaszerzése pedig egyfajta isteni kegyelem, tündérmesei feloldozás és lehetőség egy új, jobb életre. Szóval amennyire utáltam Alicet az elején, annyira megszerettem a végére, mert végre sikerült meglátnom őt.
A Katabasis egy nehéz, frusztráló olvasmány melynek nyelvezete feleslegesen túlbonyolított és helyenként „álértelmiséginek” hat és rendesen próbára teszi az olvasója türelmét. Gyanítom, sokan le is pattannak erről a falról – én is majdnem -és inkább hagyják a fenébe, de megéri kitartani, mert egy mélyen emberi és katartikus történetet kapunk a gyógyulásról, a bűntudat elengedéséről és arról a pillanatról amikor az áldozat végre képes azt mondani a bántalmazójának: „Nincs többé hatalmad felettem.”

Hát ilyet is ritkán mondok...A felét nem értem annak amit ezek ketten beszélnek. A Pokol szerkezetének geometriai ábrázolásánál még csak a szemöldököm szaladt fel a homlokomra, de amikor a reinkarnációt kezdte el megmagyarázni...Na ott ledobta az agyam az ékszíjakat. Mégis élvezem és tetszik csak na...Ez már nem tudomány hanem tudálékosság. Valahogy olyan érzésem van, hogy a rengeteg egymás mellé pakolt idegen szó semmi valódi értelmet nem takar csak jól hangzik.