"Szó sem esett köztük, sokáig. Amíg csak ki nem jutottak az erdőből a két tó közti gerinc hajlatában. Alattuk, bal kézről, ott táborozott a királyi sereg Miklósdomb aljában. A nádas mentén nagy sereg ember nyüzsgött egyhelyben. Gödröt ástak a halottaknak. Aprónak látszottak föntről, akár a hangyák. Jobb kézről ott terült el a bölényesi lanka, pusztán és üresen.
– Virágoznak az almafák, látod? – szólalt meg Buzát halkan és rekedten, s kezével alámutatott egy kis fehér foltra a ház felett. Miklós bólintott, de szó nem jött ki a torkán. Szembefordult apjával. Az bólintott lassan. Az ősz szakáll mögött ráncos volt már arcán a bőr, mint a túlérett almán. – Tudom, itt elválik az utunk – mondta csöndesen –, te arra mégy, amerre a zaj van meg a nyüzsgés, én meg amarra, ahol a csönd lakozik. De mielőtt útra bocsátalak, valamit mondani akarok még. Valamit, ami fontos. Lehet, hogy visszatérsz onnan, ahova indulsz, lehet, hogy nem. S lehet, hogy amikor
visszatérsz, én már nem leszek itt, hogy elmondjam, amit mondani kell. Ezért hát jobb, ha elmondom most.
Nehány pillanatig hallgatott, s apró, szürke szemei elnéztek messzire a völgy felett. De nem látták sem a szelíd-kék tavaszi égboltot, sem a kökények virágzó foltjait, sem a tavak csillogó vizét. Messzebbre néztek. Miklós pedig állt mellette lehajtott fejjel, és várta a szót.
– Kétféle ember van ezen a világon, Miklós – kezdte egy idő múlva az apja lassan, mint aki minden szót megízlel előbb a nyelvén –, az egyik karddal farag világot magának, a másik ekével. De a karddal faragott világot egy másik kard ledöntheti, s újjáfaraghatja nagyon is gyorsan. Maradandót csupán az eke farag. Értesz engem?
– Értem, apám.
– Akkor eridj, s cselekedj szíved szerint. "
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat