In Her Own League

_“Before you, I had never felt seen.”_

Gyengéim azok a történetek, ahol a főszereplő nő nem egy vékony, tökéletes alkatú hölgy. Ehhez hozzájárult az, hogy mióta beléptem Liz Tomforde világába, és bekövettem majdnem szinte mindenhol, mást se láttam csak _Reese_ és _Emmett_ történetét. Az írónő igazán ért az olvasó figyelmének felkeltésére, mert epekedve vártam a történetüket.

Számomra a legviccesebb a történetben, az, hogy Emmett… nem annyi volt a fejemben, amennyi. Nagyon kellett magammal harcolnom, hogy belőjem helyes korúnak. Már Miller könyvében is úgy voltam vele, hogy te jó ég dehogy annyi, amennyi. Nem azért, mert zavart, hogy több év van közöttük, hanem mert nem vagyok hozzászokva az ilyen korú szereplőkhöz. Valaki vagy 25-35 vagy 300+. :DDD

Kicsit előreugrottam a történetben, mert a negyedik, illetve ötödik kötet még olvasatlanul vár a listámon. Mondanám, hogy spoilerezett le dolgokat, de igazából egyáltalán nem így van. Bár tény, jobb lett volna, ha előbb olvasom a könyveket, de nem baj. Így is tökéletes élmény adott a könyv.

Reese karakterével hamar megtaláltam a közös hangot – Emmettel nem kellet, ő már levett a lábamról Miller könyvében. Tetszett a tökössége, hogy tartotta magát. Bár tény, eleinte próbálta tartani a három lépés távolságot, nem sikerült neki. Jó, ezek mellett a fiúk mellett kinek sikerült volna?
Emmett pedig ebben a részben csak még szimpatikusabb lett. Igazi _silver fox_ vibeja volt egy idő után nálam. Ahogy Reeseről beszélt? _anyám, add el a házad!_

Kettejük között pattogó szikták olyan jók voltak. Öröm volt olvasni, hogy Reese lassan adja meg magát, és bár félt, ennek ellenére beleugrott, mert tudta, hogy Emmett nem az az ember, aki átverné. A kis found family, ami azonnal befogadta, sőt, Miller egyenesen pusholta az egész papás-mamás szituációt, nagyon szórakoztató volt.

Bár kedvencnek nem jelöltem, de a végével nálam belőtte az öt csillagot teljesen.