Gild

Nekem tetszik, különleges, egyedi világba viszi az olvasót.

A sok negatív könyvértékelő ellenére, amit különböző platformokon láttam, nekem nagyon tetszett!
Sokan arra panaszkodnak, hogy az első rész nem egy nagy valami, de túl kell adni rajta, hogy eljusson az ember a “jó” kötetekeig, de én ezt egyáltalán nem így éreztem. Pörgős volt, izgalmas, az egész világépítés és Auren életének részletei Haranghegyen különleges volt, olyannyira, hogy egy nap alatt befaltam.

Ez a sorozat már egy ideje ott csücsült a nem létező TBR-listámon (igen, azon 😅), szóval amikor a Libriben szembejött velem akciósan, nem is volt kérdés – az első két rész jött haza velem.

Arany mindenütt.
Arany falak, arany padló, arany ruhák… egy ponton már majdnem azt vártam, hogy valaki előránt egy Aranybullát is a sarokból – de csak egy arany bulát kaptunk. 📜✨
(Magyar történelem trauma activated.)

Nem ez volt életem fantasyje. De nem is temetem.

Auren karakterét kifejezetten szerettem. Az a fajta túlélő humor, ahogy reagál a helyzetekre, ahogy próbálja magának megmagyarázni a megmagyarázhatatlant… az működött. Éreztem benne azt a belső feszültséget, amitől nem csak „aranyozott díszlet” lett, hanem valódi szereplő.

Midászhoz fűződő viszonyát viszont… nem tudom hova tenni. Értem, hogy a múltjuk mélyebb, régebbre nyúlik vissza, mint a trónra kerülése. Értem, hogy ez nem egy felszínes kegyenc-sztori, hanem egy bensőséges, összefonódott kapcsolat. De valahol mégis vakon hagyott. A „büntetés” után pedig Auren bizalma már nem ugyanaz – és ott kezdett igazán érdekelni a dinamika.

És akkor beszéljünk a mellékszereplőkről.
Na OTT dobban a szív. 🖤

Imádom, amikor egy fantasy nem csak két főszereplő köré épül, hanem él és lélegzik a háttérben is. Itt voltak igazán szerethető figurák. (Nem véletlen a múlt idő. Fuck you, Raven Kennedy. 🤬)

Amikor már kezdtem volna azt érezni, hogy kicsit egy helyben toporgunk, mindig jött valaki vagy valami, ami új lendületet adott. Ez sokat mentett a történeten.

Viszont… nem tudok elmenni amellett, hogy nekem kicsit ACOTAR-utóérzésű volt az egész. És tudom, most sokan felszisszennek, de egyszerűen majdnem minden ilyen típusú fantasy után ez az érzésem. Mintha ott lebegne felette az árnyék. Remélem a következő részben az írónő ezt teljesen levetkőzi, és megmutatja, hogy ez a világ önállóan is meg tud állni.

A vége viszont.
Na AZ. 👀

Kaptam egy olyan fordulatot, ami miatt természetesen kíváncsi lettem. Mert hát hiába morgok, ha egyszer ott motoszkál bennem a „jó, de akkor most mi lesz?” érzés.

Szóval megyek tovább a második résszel.
Arany ide vagy oda, aranybulla ide vagy oda – a kalitka ajtaja résnyire kinyílt. És én benézek rajta. ✨