Blood of Hercules - Herkules vére

Röviden: imádtam! Kicsit hosszabban: NAGYON IMÁDTAM!
Na, jó, komolyabban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, pedig így lett.
Görög mitológia retelling, amit egy erős Hunger Games légkör lengett körbe.

Főhősnőnk, Alexis iszonyatos körülmények között éli az életét a 21.század végén, miután eljött a Titánok okozta apokalipszis. 19 évesen egy pillanat alatt a spártaiak akadémiáján találja magát, ahol a túlélés a cél.

A karaktere zseniális, roppant erős személyisége van. A humora kicsit morbid és fekete és kifacsart, ami nagyszerűen beleillett a leglehetetlenebb helyzetekbe is. Nem mellesleg, a legjobb barátnője egy nagyszájú, perverz láthatatlan kígyó… Mennyire abszurd már?

Az akadémián megkapja mentornak a két legfélelmetesebb és legdögösebb “embereket”, amik nem mellesleg kegyetlen, hidegvérű gyilkosok… e mellé még van két hasonló professzora… ‍‍a feszültség folyamatos közöttük. Csak úgy izzottak a lapok.

A cselekmény lassan indult be, de ahogy elkezdődött a próba, nem volt megállás. A mocskos és brutális versenyek mellett fontos szerepe volt a tanulás, de ugye ókori Görögországról van szó.

Ami a legjobban meglepett, az a fordított hárem hiánya. Hiába a címke, a legeslegvégén kapunk egy icike-picike ízelítőt belőle. Aki esetleg emiatt a címke miatt nem akarta/ nem merte olvasni, az ne halogassa tovább.

És a lezárás…hatalmas függővég…alig várom, hogy olvassam a folytatást!!!

Na jó… kezdjük azzal, hogy imádom a modern görög istenes adaptációkat. És azzal is, hogy Instán többőtöknél láttam: konkrétan egyszerre olvassuk a Blood of Hercules – Herkules vére-t. 😄 Imádom ezt az érzést, amikor fél Bookstagram ugyanabban a világban bolyong – szóval a hype nálam is teljesen adott volt.

Az alapsztori baromi erős: egy lány, aki rájön, hogy spártai, sőt… Herkules vére csörgedezik benne. Spártai Katonai Akadémia, kegyetlen próbatételek, Akhilleusz, Patro, Kharón, Augustus – minden adott egy sötét, brutál, görög mitószos kavalkádhoz.

És mégis.

Nekem ez az egész nagyon sokáig teljes katyvasz volt. Mivel a történet java része Alexis szemszögéből játszódik – aki emberek között nőtt fel –, mi is pont annyit tudunk a világról, mint ő. Vagyis… szinte semmit. Rengeteg vakfolt maradt a spártai kultúráról, a rendszer működéséről, az erőviszonyokról.
Remélem, a következő részben végre összeáll a kirakó, mert most még nagyon hiányosnak érzem a világépítést.

És akkor beszéljünk Alexről.
Sokan az új kedvenc női karakterként emlegetik. Hát… nekem nem lett az. Az állandó meghalási vágya konkrétan idegesített. Értem én, hogy borzalmas az élete, és könnyebb lenne nem létezni – de ez a folyamatos belső monodráma nekem sok volt. A gondolatai helyenként szórakoztatóak voltak, tényleg volt, amin hangosan nevettem, de a legtöbb esetben csak forgattam a szemem: „Oh no, megint.” Vagy épp meghalni akart, vagy farkakról fantáziált, miközben szűz. 🤦🏻‍♀️

Ami viszont tényleg zavart: a könyvben szereplő illusztráció egy gyönyörű nőt ábrázol, miközben a szöveg szerint Alex egy koszos, kócos, zsíros hajú, sérülésekkel teli, csontsovány, túlélésért küzdő lány. A kettőnek kb. semmi köze egymáshoz. Ez így nekem nagyon nem volt konzisztens.

Nüx-szel való kapcsolatát viszont szerettem. De az is egy hatalmas kérdőjel számomra: hogyan és miért társult hozzá a kígyó? Mi motiválta? Ez is egy olyan szál, ami most még lóg a levegőben.

A négy főhím… hát. Egyik pszichopatább, mint a másik. Nem nőttek a szívemhez, sőt. A végére konkrétan kiderül, hogy rohadékok is. Szóval romantikus rajongást ne tőlem várjatok irántuk. 😅
DE.
Ettől függetlenül el fogom olvasni a következő részt. Mert kíváncsi vagyok. Nagyon. Hogy Alex hogyan fogja megkeseríteni „Karen” és a többi hím életét. 🤣
A történet pörgős volt, olvastatta magát, még ha sokszor káoszosnak is éreztem. És igen… sajnálom, hogy a spicy részek csak az utolsó fejezetben érkeztek meg és úgy érkeztek ahogy,mert a főszereplőnk nem így lett ábrázolva az egész könyv alatt. Lehetett volna ez nagyon jó,ha más aspektusból közelíti meg,mert az kifejezetten tetszett. Abból simán olvastam volna még.

Összességében: nem lett új kedvenc, de nem is tudtam letenni. És külön élmény volt látni Instán, hogy közben ti is ugyanott jártok, ugyanazokon a jeleneteken pörögtök vagy épp szenvedtek. 😄

Elvérzett?

Mivel imádom a görög mitológiát és a dark fantasy köteteket, nem kellett sokáig győzködnöm magam, hogy melyik legyen a következő olvasmányom barátnőim kedvenc könyvei közül, így @fekete.mercedess legnagyobb örömére én is elmerültem az ő kedvencében!

Eszméletlen nehéz erről a könyvről spoilermentesen beszélni. Annyit elárulhatok – főleg azért, mert pont a spoileres részekkel volt egyébként néhány problémám –, hogy voltak jelenetek, amelyeknek ütniük kellett volna, de már amikor elkezdett belemenni a szál, és kezdett valami felsejleni, azonnal tudtam, hogy: „Na, itt most ez fog történni.” Sajnos a sejtéseim majdnem 90%-ban beigazolódtak, ami hatalmas szívfájdalom volt számomra. De ami a legjobban kiakasztott, az az volt, amikor az írónő a végére egy olyan jelenetet tett bele, amiben konkrétan ő maga erőszakolja meg az eddig nagyon jól felépített női karakterét – akihez egyáltalán nem illett az a bizonyos jelenet. Számomra azzal vágta el magát az egész könyv, mert addig a pontig azt mondtam, hogy oké, rendben, vannak benne kisebb sebek, főleg a nagy csattanók nagyon kiszámíthatóak, de addig nem tekintettem rossz könyvnek. Aztán számomra konkrétan megölte a könyvet és az egész karaktert a végével. Úgy éreztem, csak azért tette bele, mert bele kellett tennie. Lehet, azt hitte, e jelenet nélkül nem lehet majd élvezni a könyvet, és hát már mi az, hogy ebben a könyvben ne legyen ilyen? Konkrétan beleerőszakolt valamit, amit egyáltalán nem kívánt meg a történet. És én ezen eszméletlenül felhúztam magam.

De akkor kezdjük a legelején.

Már a legelső felütéstől is magasra szaladt a szemöldököm, és amíg bele nem rázódtam ebbe a világba, igazából végig ott is maradt. Ledöbbentett, hogy az írónő mennyire kifacsarta a görög mitológiát, és amikor végre túl tudtam tenni magam ezen, rájöttem, hogy valójában pont ez az, ami működteti az egészet.

A világfelépítés az egyik legerősebb – és egyben legmegosztóbb – eleme a könyvnek. Jasmine Mas nem egyszerűen újrameséli a mitológiát, hanem szétcincálja, kifordítja, modernizálja, majd egy sötét, brutalitással átitatott rendszerbe illeszti vissza. Az istenek itt nem fennkölt, távoli létezők, hanem hataloméhes, romlott, morálisan megkérdőjelezhető figurák, akik ugyanúgy manipulálnak, kihasználnak és játszmáznak, mint a legrosszabb emberek. Az Olümposz nem magasztos, hanem inkább egy romlott elit klubra emlékeztet, ahol az erő és a vérvonal mindennél fontosabb.

A társadalmi rendszer kifejezetten nyomasztó. A vérvonal, az erő és az örökség határozza meg, ki mennyit ér. A brutalitás normalizált, a kegyetlenség a mindennapok része. A világ atmoszférája végig sötét, feszültséggel teli, és érezhetően nincs benne biztonságos tér – sem a halandók, sem a „felsőbb” lények számára. Minden kapcsolat mögött érdek húzódik, minden szövetség ideiglenes, és bármikor hátba szúrhatnak.

Itt mindenki vagy pszichopata, vagy szociopata, és mindenki szereti mindenki „lukát” is!

A véleményem tovább olvashatod a blogomon;