Baba Dunya utolsó szerelme

Alina Bronsky regénye történelmi tényen alapul. Évekkel a csernobili reaktorbaleset után a hatvan éven felüliek saját felelősségükre visszaköltözhettek a súlyosan sugárszennyezett falujukba. Baba Dunya is a Csernobil-hazatérők egyike. Az egykori ápolónő sorstársaival ott folytatja a régi életét, ahová az emberek többsége a Geiger-számlálók pittyegésétől és a vadon termő gyümölcsök sugárfertőzöttségétől tartva a lábát se tenné be. Ott, ahol Baba Dunya él, nincs vezetékes víz, az áramellátás kiszámíthatatlan, és az ember csak akkor eszik zöldséget, ha a saját kertjében megtermeli. Viszont a madarak éneke olyan hangos, mint sehol máshol, és a pókok extra méretű hálókat szőnek. Baba Dunya emlékeiben megjelennek a reaktorbaleset részletei, és borzalmas, sem embert, sem állatot nem kímélő következményei is. Az emlékek között felbukkannak korábbiak is: a fiatal, kétgyermekes anya mindennapi küzdelmei a megélhetésért és a gyerekeiért Alina Bronsky hol megnevettet bennünket, hol pedig könnyeket csal a szemünkbe. Története felkavaró és elgondolkodtató is egyben. Szívet cseréljen, aki hazát cserél- mondhatnánk, hiszen Baba Dunya lánya, a Németországban sebészként dolgozó Irina sem boldog, az unokáról nem is beszélve A regény úgy mesél a szörnyűségekről, hogy közben a túlélésre tanít, egy olyan kor üzenetét hordozva, amelyben még az élet apró örömei közösségeket összetartó erőnek bizonyultak. Csernobil címmel is megjelent.