Az örökség

Végére értem a trilógiának, ami nem szokványos, olyan szempontból, hogy nem függnek össze a részek.
Imádtam ezt a koncepciót, hogy két (vagy több) nézőpontot mutat be a szerző, és amikor pedig nézőpontot váltunk, akkor hirtelen más megvilágításba kerül az egész konfliktus, amit addig csak az egyik szereplő szemszögéből ismertünk meg.
Ebben a részben egy középkorú nő szemszögével indítunk, aki nagyon összeszedett mindig és egész egyben van az élete, látszólag. Van egy férje, jól keres, saját vállalkozása van és van egy lánya is. Viszont a lányának elég komoly lelki problémái vannak és később ez kiderül, hogy a megfelelési kényszer is okozhatta ezt.
Megismerjük a két testvérét, az anyját, illetve visszaemlékezésekből a nemrég meghalt apját is, akit ő nagyon szeretett és nagyon közel voltak egymáshoz.
Látszólag ő az, akinek igazat kell adnunk, hiszen a nővére eléggé labilis, neki nem sok minden jött össze az életben és nem úgy tűnik, mint akinek igaza lehet egy csomó kérdésben.
Aztán kiderül, hogy a házat a nővére fogja örökölni, mivel neki nincs saját háza. És ez már nekem is sok volt, mivel nem tartottam igazságosnak. De sokat segített árnyaltabban látnom a helyzetet, miután átváltottunk a nővére szempontjára. Jó lenne sokszor a való életben is egy ilyen rövid kis kitekintő, hiszen mi is csak a saját igazunkat szajkózzuk és egyikünk sem akar engedni a másiknak. És az igazság valahol középen van.
Az örökség kérdése nagyon kényes téma, viszont a legtöbb ember életében elérkezik ez a pillanat is, amikor osztoszkodnia kell a halott szülei után maradt vagyonon. De ez lehet egy kis rózsás tál is és egy nagy családi ház is. Sok különböző történet van a valóságban is, van ahol minden teljesen zökkenőmentesen ment, míg máshol a mai napig nem beszélnek egymással a testvérek.
Jó témát választott az írónő, idén nagy felfedezettem volt és remélem még elolvashatom néhány könyvét mert szeretem ahogy ír és amilyen témákat választ.

A trilógia előző két kötete jobban tetszett. Itt is külön - külön megismerkedünk mindegyik testvér történetével. Andrea, a középső testvér hosszabb részt kap a könyvben. Nem tudtam azonosulni vele, kimondottan bosszantott az állandó kontrollmániája, "mindent nekem kell intézni, minden úgy jó, ahogy én gondolom" magatartásával. Szemében Ulrika, a nővére, az ősellenség. A második részben Ulrika mesél, nekem ő rokonszenvesebb. Megviselte az élet, sokszor önhibáján kívül kerül rossz helyzetbe. S végül megismerjük Rasmust, a legkisebb testvért, akit mindegyik lány még mindig gyerekként kezel, s csak akkor fordulnak hozzá, ha segítség kell. Az ő jellemfejlődése a leglátványosabb a könyvben.

Letehetetlen , szórakoztató. Azért nem öt csillag , mert a végén én nagyobb csattanóra , katarzisra számítottam. A történet szövése végig egy picit többel kecsegtett, mint amit a végén kaptam .