Afázia

Baráth Katalin az egyik kedvenc szerzőm, ezért nem is volt kérdés, hogy elolvassam-e ezt a regényét is.
Szerintem minden bölcsész szív megdobban, ha ezt a könyvet olvassa - a magyar nyelv, mint vallás és drog! Az első néhány oldal rendesen megdolgoztatott, csak úgy repkedtek az új kifejezések, helyzetek és kalandok - a szereplőket is csak egy idő után tudtam behatárolni, hogy kik is ők, mik a céljaik és feladataik, honnan jöttek. Ettől függetlenül tetszett ez a könyv, a történet, ahogy a végére összeállt a fejemben a sok-sok újdonság és részlet.
Azoknak ajánlom ezt a regényt, akik épp csak ismerkednek a scifi műfajával és szeretnének elmerülni benne, vagy kíváncsiak egy újszerű nézőpontra a nyelvről.
_Bővebben a blogon!_

(Felhozó értékelés korábbi olvasásból)

Nem tagadom, hogy bajban vagyok ezzel a könyvvel. Egyrészt a világépítése egyszerűen zseniális, telis-tele van olyan utalásokkal, amely miatt a magamfajta bölcsész úgy falta a sorait, mint egyszerű csillagközi polgár a moyer nyelvet. Tudtátok például, hogy a középkori magyar nyelvű Margit-legenda gyilkos eszközként is szolgálhat?

Az egész mű középpontjában a magyar „életérzés” áll, a bajainkkal, legendáinkkal, nyelvünkkel, Kelet és Nyugat közötti kiszolgáltatottságunkkal összecsomagolva, és fellőve egy eljövendő időszakba. Ahol aztán a kihívásokat az eltelt idő legfeljebb csak átöltözteti. Az Afáziában ráadásul majdnem minden komolyan van véve, amit én az ezoterikus őstörténeti irodalomban szoktam olvasni, legyen az a különleges magyar intelligencia vagy a genetikai kiválasztottság. Lám, mennyi mindenre lehetnénk mi alkalmasak, ha az a fránya turáni átok, vagy a nemzet szűzies testét féregként csócsáló idegenszívű szolganépek ne szívnák el az életerőt hazánk sok vihart túlélő tölgyfájának gyökereitől!
De persze a betyáros akciók mögött ugyanazt látjuk, mint ezer évekkel korábban: a kettős szorításban gyötört nemzet dugig van kollektív és ebből fakadó egyéni traumákkal, az élet pedig nem az a paradicsom, amilyennek egy tetszőleges Pilis-kutató elképzelte a magyar létet. A létszámkorlátozott kicsiny moyer közösség pont úgy játékszere a nagyhatalmaknak, és az általuk kínált életérzéseknek, mint századaink Magyarországa. A mű minden iróniája és metaszinten is gunyoros ábrázolása ellenére ezzel az amúgy szomorú alapvetéssel él.

A könyv rengeteg vendégszöveggel dolgozik, nem különben számos popkulturális utalással él. Az igazi felfedezők alighanem a nem jegyzetelt szövegeknél is előkapták a Google-t, hogy meglessék, honnan történt az idézet. (A hardcore bölcsészeknek erre nem lesz szükségük). E téren még némi önműveltetést is köszönhetünk az Afáziának.

Ami a mű nehezen vitatható hiányossága, az a remekül felépített világba elhelyezett történet. Mintha ott állnánk a frissen vásárolt és berendezett lakásunk közepén, és nem tudnánk, hogy merre lehet sietősen kimenni a mosdóba, hogy megkönnyebbüljünk. Kicsit olyan, mint a pannon puma, amelyről szeretnénk elhinni, hogy tényleg egy nagyragadozó. Számos apróbb jel utalt számomra arra, hogy a világ előbb készült el, mint a szereplők és a köréjük írt történet, ami alapvetően nem gond, de itt szerintem akadt minőségi különbség. Még ennyivel az olvasás után is eszembe jut, hogy a drogfüggő hegedűművészhez az érzelmi kapcsolódás az indokoltnál jóval később születik meg. A két főhős is csak a regény utolsó harmadában keresztezi egymás útját, és nekem a történet lezárása is egy kissé deus ex machinára és ezzel együtt olyan semmilyenre sikerült.
Mindenesetre a gazdag ötlettár elviszi a hátán a regényt, hungarikumokban utazó bölcsészeknek feltétlenül ajánlott!