A Soul of Ash and Blood - Egy lélek hamuból és vérből

Úgy érzem, hogy én leszek az, akit nem fognak szeretni a FBBA- rajongók, de nincs mit tenni… ez van. Annak ellenére, hogy én is imádom a sorozatot, most csalódottan tettem vissza a polcra a könyvet.

A legelső rész olvasása közben folyamatosan Hawke szemszögét hiányoltam. És lám most meg is kaptam, de sajnos kissé vegyesek lettek az érzéseim.

A kevesebb, néha több, nagy bánatomra JLA kisasszony pedig nem mindig ismeri ezt a mondatot. Egy idő után már elkezdtem unni a könyvet, pont amiatt, hogy már ismertem a cselekmény jelentős részét, hiába vártam, hogy megismerjem a másik oldalát az eseményeknek.

Azt gondoltam, hogy valamit azért fog haladni a sorozat előre, de a könyv 95 %-a visszaemlékezés volt az első kötetre, 4 %-ban a jelenben történt párbeszédek voltak Casteel és Kieran között, 1 %- ban pedig a ténylegesen fontos mozzanatok voltak, ez pedig a végletekig elszomorított az olvasás végére. De az az egy százalék milyen jó is volt!

Az ilyen jellegű töltelék kötetek rettentően tudnak bosszantani az időhúzás és pénzlehúzás szaga miatt, Casteel (vagy bárki más) minden bája és személyisége ellenére is.

Minden rossz ellenére viszont várom a folytatást, ami még angolul is csak az ősszel fog érkezni.

_"Még sosem éreztem ilyet. Soha. Nem tudtam, mit jelent ez. Vagy talán mégis, ugyanis azt tudtam, hogy ez valódi. Ami köztünk van. Amit irántam érzett. Amit én éreztem iránta. Ez. Ez valódi volt."_

Elmondhatatlanul nagy szükségem volt erre a könyvre, minden fájdalmával és boldog pillanatával együtt. Imádom a világot, Cast, Poppyt és Kierant... és hihetetlen módon vágytam egy olyan részre, ahol megismerhetjük Casteel gondolatait, érzéseit. Ez a könyv orvosság.

A könyv nem más, mint egy szerelmeslevél Poppynak. _Meg nekem._

Mondanám, hogy a könyv _szinte_ ugyan az, mint az első rész, de akkor nem mondanék igazat. Kövezzetek meg, de hiába tudtam, hogy mi lesz, mi fog következni, vártam, _izgultam_, tűkön ültem, hogy megtudjam, mi fog történni. Cas szemszöge egy olyan pluszt adott a sorozatnak, amit nagy kár lett volna kihagyni, szóval kedves _Armentrout_, hálás vagyok ezért a könyvért.
Persze, mondhatom, hogy jó benne a humor, a romantika, a kapcsolatok, mert ez így is van. Minden a helyén van, többször hangosan felnevettem, és többször fülig pirultam. Azonban, ha valaki _figyelmesebben_ olvassa, aki volt már azon az oldalon, az látja, hogy ez egy gyógyulás is. Egy fejlődéstörténet, egy olyan összetört emberről, aki nem gondolta volna, hogy lesz-e holnap. _Ötven éven át._
Tökéletesen bemutatja, hogy mennyit tud az embernek segíteni egy barátság. Azzal, hogy megnevezed a problémát, már elindulsz a gyógyulás felé vezető úton. Hogy ha kimondod, hogy _ezt érzem_, akkor mint a rétegek, szépen lassan leomlanak rólad. Sose fognak eltűnni a sebek, de kezelhetőbbek lesznek.
Túl sok alkalommal tudtam együtt érezni Castellel. Ez annak is köszönhető, hogy tökéletesen lett megfogalmazva, hogy milyen, amikor az ember csak süllyed, és úgy érzi, nincs kiút.

Nagyjából a lelkem adnám, ha több Casteel szemszöget olvashatnék, mert teljesen új megvilágításból láthatjuk a dolgokat. Kieran, aki gyakorlatilag előbb fogadta el, hogy Cas mit érez Poppy iránt…, aki mindig hűen, kötelék ide, vagy oda, kiállt Casteel őrült ötletei mellett. Az atlantiaiak, akik Cas mellett álltak szárnyuk alá veszik Poppy-t, még akkor is, ha tartanak az egésztől, ha számukra a _Szűz_ jelképezi azt, hogy elveszítették a területeiket, barátaikat, családjukat. Cas, aki maga is fenntartásokkal kezelte Poppy-t, szépen lassan belátja, hogy ő csak egy sötétben tartott báb, semmi más. Az pedig, hogy lassan rájön, hogy jóval többet jelent neki ez a lány… mámorító!

Annak ellenére, hogy a történet nagy része arról szól, hogy a sztázisban lévő Poppynak mesél Casteel, és újraéljük az első könyv adta élményeket, közben kapunk pár morzsát. Mi történik eközben, valamint Kieran is olykor kiegészíti a saját érzéseivel.

A vége pedig…
Szerintem az utolsó húsz oldalon oxigénhiányos állapot léphetett már fel az agyamban, mert _konkrétan_ tátott szájjal, visszatartott levegővel olvastam, hogy _mi a frászkarika_ történik.
Csókolom, erről nem volt szó! Armentrout valószínűleg egyszer ki fog végezni, de a lehető legjobb értelemben véve. Még akkor is, ha majdnem ketté hajtogattam a könyvet.
Ja és. Nagyjából 100 oldalnál volt meg az érzés, hogy ez kedvenc lesz. Így is lett.

_"– Remélem, tudod, hogy nem számít, ki mit mond neked, sokkal értékesebb vagy bárkinél, akivel valaha találkoztam."_