12 szabály az élethez

Mihez kezdjünk Jordan Peterson világító tollával?
Valószínűleg itthon nemcsak én vagyok vele így, de a szerzőről először akkor hallottam, amikor a Cathy Newmannel készült interjúja hatalmas kört futott be a világhálón. Nehéz volt nem szimpatizálni Jordan Petersonnal, ahogy higgadtan próbálja meg pontosítani vagy éppen visszautasítani a szájába adandó szavakat, és persze az egész beszélgetés végén a próbálkozás visszahullik a kérdezőre. És persze ezek után érdekelt, hogy mégis mit mond ez a figura, aki az alt-right világító fáklyája lett Észak-Amerikában, és amikor ide jött a BrainBar meghívására, akkor a cikkek aszerint kommentálták a szereplését, hogy mi a viszonyuk a regnáló kormányhoz. (A Qubit például egy minősíthetetlenül gyenge és részrehajló írással jött elő, ami az amúgy színvonalas tudománynépszerűsítő oldalhoz teljesen méltatlan volt).
A _12 szabály az élethez_ egy lazán egybefüggő életfilozófiai programgyűjtemény, amelyet szerintem érdemes elolvasnia bárkinek. Igen, annak is, aki esetleg nagyon utálja Jordan Petersont, mert időnként meglepően kevés újdonságot hoz, és persze annak is, aki rajong érte, mert könnyen lehet, hogy nem azt fogja kiolvasni belőle, ami a szívének kedves. Hogy egy példával éljek: nem rémlik, hogy a kérdésben nyilvánosan megszólalt volna, de például homofób vagy melegellenes megjegyzést nem igen tudnék felidézni a könyvből, pedig a szerző nem olyasvalaki, aki keblére öleli a progresszív gondolkodást.
Jordan Peterson alapvetése, hogy meg kell tartani az áldozathozatal és a felelősségvállalás kultúráját. Leírása szerint az élet alapvetően két területből áll: a rendből, amelyet magunk körül teremtünk meg, legyen szó otthonról, kapcsolatokról, hivatásról stb., az általunk befolyásolható dolgokról. Ezzel szemben áll a káosz, amely folyamatosan elnyeléssel fenyeget bennünket, öltse bár a halál, a rossz minőségű élet, a kudarc stb. alakját. Ahhoz, hogy az előbbi vegyen körül minket, folyamatos kihívásokban edzett felnőtt emberekre van szükség, akik képesek ellent tartani a káosznak, és képesek benne még oly parányi rendet teremteni, mint a tomboló téli hóviharban egy fűtött és meghitt családi otthon.
Ez persze nem könnyű, de Peterson állítása az, hogy az evolúció évmilliói és évszázezrei, valamint a kultúra évezredei és évszázadai alkalmassá tettek bennünket arra, hogy a születésünk és az elmúlásunk közötti rövid időszakra rendet teremtsünk a káoszban. Ezt a képességet különböző etológiai példákon, valamint mítoszokon és meséken keresztül mutatja be, gyakran citálva a Bibliát is, mint az ilyen történetek egyik legfontosabb gyűjteményét.
Könyvének kritikai fókuszában a progresszív gondolkodás áll, amely Peterson szerint szétveri ezeket az ősi struktúrákat. Ennek áldozatai elsősorban a férfiak, akik egy nők által uralt és a nők sikereit jutalmazó oktatási rendszerből egyre rosszabb eredményekkel kerülnek ki. A korábban férfiak által uralt területeken elért női sikerek nyomán pedig sikertelen férfiak és társat találni képtelen nők tömege marad, amely előbbi csoport riasztóan romló egészségügyi mutatóit és utóbbi egyre markánsabb frusztrációját eredményezi.
A szerző amúgy markánsan hozza a polihisztorok műveltségének minden előnyét és hátrányát. Régebben én is azt gondoltam, hogy polihisztornak lenni kifizetődő, elvégre mindenhez érteni jó dolog, és én mindenhez érteni akartam. (Mindenhez IS). Később persze beláttam, hogy manapság a specialisták világát éljük, tudományos szinten a polihisztoroknak ritkán terem babér, hiszen nem mindegy, hogy valaki egy adott kérdéssel mondjuk két évet, vagy húsz esztendőt foglalkozik. Márpedig Jordan Peterson foglalkozik evolúcióbiológiával, mítoszokkal és mesékkel vagy éppen történelemmel. Előny, hogy mindezt úgy tudja megfogalmazni, hogy azt a laikus közönség is értse, de hátrány, ha a specialista kezébe jut a könyv. Mert például én a mítoszokról csak a molyos figyeltjeim nyomán tudok ezt-azt, de az feltűnt, hogy az egyes történetekből csak a Disney változatát elemzi, márpedig annyit a mitológiai tartalommegosztásokból is tudok, hogy ez nem reprezentálja az adott mese vagy történet teljes mondanivalóját. Hasonlóképpen látom a történelmi példáit is, noha ezekben főleg a marxizmus elmélete és gyakorlata közötti feszítő ellentétet mutatja be, ami azért mindenképpen egy pontos és hatásos eszköz, ellenben mondjuk a mitológiával. Abban sem vagyok biztos, hogy a homárok vagy a házimacskák szociális szokásai biztosan megfelelő példázatokat jelentenek-e az emberi társadalom számára.
A könyv egyébként tényleg túlírt és sokszor ismétli magát, megkísértve a didaktikusságot is. A legjobb részei kétségtelenül azok, amikor a saját pszichológiai gyakorlatából vesz példákat és cselekvéseket, és akkor téved leginkább ingoványos talajra, amikor ezektől messzire kalandozik. A rázogatásos gyerekfegyelmezéstől például még a magyar nyelvű fülszöveg is elhatárolódik, és én is úgy tudom, hogy ellenjavallt, márpedig Peterson a saját sikerének mutatja be azt, hogy ezt alkalmazta.
A másik kritika, ami felmerülhet a könyvvel szemben, hogy végső soron vissza akarja tuszkolni a szellemet a palackba. Márpedig tetszik, vagy sem, ez nem fog menni. A tanácsai hasznosak lehetek például az útjukat kereső férfiaknak. Azt nem állítom, hogy nekem lámpást adott Peterson a kezembe a könyv lapjain, de azt talán igen, hogy vannak megfogadandó tanácsai. Az útját kereső férfiként, akinek az élete nem a párkapcsolati diadalokról vagy éppen a kiteljesedett hivatásról szól és aki alapvetően nincs megelégedve a pillanatnyi helyzetével, találtam benne hasznos fogodzópontokat, amelyek kipróbálhatók a jövőben. De őszintén szólva, nem tudom, hogy például egy érdeklődő nő mit vonhat le a maga számára hasonló esetben. Azt, hogy térjünk vissza a korábbi struktúrákhoz, és teljesedjen ki az anyaságban és a gyermekvállalásban? Nos, távol álljon tőlem, hogy feminista szentbeszédet tartsak, de ha nőnek születtem volna, és a társadalom különböző struktúrái folyamatosan azzal nyomasztanának, hogy az én szent kötelességem a gyermekvállalás, hát öntudatra ébredésem utáni első dolgom lenne, hogy fellázadjak ez ellen. Nagyokat szexelnék azokkal, akiket érdemesnek tartok rá, oszt' kalap-kabát, a macskáim megehetik a hullámat. Peterson persze felvillant valami olyasmit, hogy ha a nőket megérinti a maszkulin kultúra szelleme, akkor másban is kiteljesedhetnek, de ennek a gondolatnak a kifejtésére látványosan kevesebb energiát áldoz, mint a hagyományos struktúrák védelmére.
A magyar fordítás egyébként kicsit tükrözi Peterson helyzetét. Alapvetően nem könnyű egy ilyen könyvet, amelyik ennyi területhez szól hozzá, magyarra ültetni, de sajnos ez nem sikerült hibátlanul. Ott, ahol bevett terminus technicusokra lett volna szükség, amelyet az adott területen jártas olvasó felismer a félrefordításból, torz megoldások születtek. Ráfért volna egy szakmai nyelvi lektor a könyvre.
De vissza a szerzőhöz! Bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy ha rám bízták volna a döntést, akkor Petersont ültettem volna le Slavoj Zizekkel. Mégsem csodálkozom azon, hogy egyfajta próféta lett, aki Puzsér szavaival élve a modernitást védi a posztmodernnel szemben. Tényleg karizmatikus előadó, aki határozott állításokat tesz, és azok mellett a végsőkig képes érvelni. Ha a könyvéből feltétlenül tanácsot akarok adni valakinek, akkor az értékelésem elején említett felelősségvállalásra és áldozathozatalra hívnám fel a figyelmét. Mert ezen a téren igenis érdemes Petersonra hallgatni, akár egyetértünk vele, akár nem.
És ne feledjük az utolsó tanácsát sem:
Simogassuk meg az utunkba kerülő macskákat!

Alapvetően jó ha valakit igazán szereti az önfejlesztő könyveket. Sajnos nekem nehéz leülni és elkezdeni/folytatni de ha eljutok oda akkor simán tudom olvasni. Minimálisan humoros, valóságos példákkal még csak a felénél járok de attól függetlenül hogy engem nem köt le szívesen ajánlom mindenkinek. Ha van egy könyv amit elolvastok önfejlesztéssel kapcsolatban legyen ez. Páromnak is sikerült volt pedig utál olvasni (neki ígértem meg hogy kiolvasom)