Megjelenés időpontja: 2026. augusztus 18. Dorián nem találja a helyét a világban. Nővére halála óta egész világa csupán saját rendetlen szobája, és a város piszkos falai, melyekre felfesti a bánatát. Sebeket ejt magán, mert a fájdalom az egyetlen vigasza, és próbálja túlélni a napokat egy olyan testben, melyben már nem érzi jól magát. Egyetlen dolog tartja még itt: a vágy, hogy valaki egyszer feltétel nélkül szeresse. Zsófi egyetemistaként érkezik a városba, ami új kezdetet jelent számára. A csendes, szorongó lányt szülei egész életükben a széltől is óvták volna, kortársai viszont szüntelenül csúfolták. A szerelem reményébe kapaszkodik, abba, hogy rálel valakire, aki felfedezi benne az igazi szépséget. Aztán egy nap meglát egy falra festett angyalt egy épületen, és úgy érzi, mintha saját törékenysége tekintene vissza rá. Életében először Zsófi fejest ugrik az ismeretlenbe. Üzenetet hagy a rejtélyes művésznek a festménynél. Dorián pedig válaszol. A két magányos fiatal testi és lelki sebei egyszerre taszítják és vonzzák őket egymáshoz. A kérdés csak az, vajon kialakulhat-e valami jelentőségteljes ott, ahol a fájdalom és a csalódás uralkodik? Biró Kincső új regényének főszereplői félnek tartozni valakihez, miközben csillapíthatatlanul vágynak is rá; ebben a kortárs drámában a legmélyebb félelmeinkkel kell szembenéznünk.
Spoilermentes
Olvasói vélemények összefoglalója
Az Üvegfiú a gyászt, a lelki nehézségeket és az önmagunkkal vívott küzdelmeket nyersen, őszintén és megrendítően mutatja be. Sok olvasó szerint a lecsupaszított, esendő szereplők és a gondolataikhoz való közelség erős érzelmi hatást keltenek, és a könyv még a befejezése után is velük marad.
A választékos, szép írásmódot és a karakterek összetettségét többen kiemelték, miközben a fájdalomra, szorongásra és önsértésre épülő, nyomasztó hangulat egyeseknek túl nehéznek vagy ismétlődőnek bizonyult. A tempót is érte kritika, különösen amiatt, hogy a történet lassan halad előre, de a szereplők fejlődését még a kevésbé lelkes olvasók is elismerték. Az Üvegfiú azoknak lehet különösen erős olvasmány, akik a mélyen emberi, érzelmileg intenzív és nem idealizált történeteket keresik, de könnyed olvasásra kevésbé alkalmas.
Túl magasra tettem a lécet sajnos, nagy hiba volt. Számomra nem azért lesz rossz a történet, mert nem szimpatikusak a szereplők. Ebben sem voltak túlzottan azok. Megértettem, hogy fáj nekik, de…..Na jó, a sokadik oldal után, amikor csak a fájdalom, a szorongás, az önsebzés és (elnézést) a nyafogás a téma, egy kicsit hangosan fel sóhajt az ember.
Természetesen nem tudhatom, én hogyan reagálnék ezekre a dolgokra, amik a szereplőkkel megtörténtek, de nekem ez most nem esett jól, ez a történet nem esett jól és nem azért, mert az írónő beszél ezekről a dolgokról. Ez a valóság, tudom, ami olykor nehéz és fojtogató tud lenni. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ezzel Én nem tudok mit kezdeni,bocsánat.
Viszont maga az írásmód, az nagyon jó, a karakterek is fejlődtek a végére, mégha piszkosul nehezen is jutottunk A-ból B-be.
Ettől függetlenül is szívesen olvasnék még további könyveket az irónőtől, mert nagyon szépen, választékosan ír.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat