Strange Pictures - Különös képek

Érdekes volt, ám szubjektíve nem az én világom. Nem nagyon olvasok horrort, szóval tartottam tőle kicsit, de aggodalmam felesleges volt, inkább krimi-thriller jellegű a sztori, a horrort nem sikerült benne felfedeznem, de nem vagyok a műfaj szakértője, szóval lehet hogy belefér ebbe a kategóriába, mindenesetre nem ijeszteget vagy okoz álmatlanságot egy olyan nyúlbélának sem, amilyen én vagyok a témában. Nekem szájbarágós volt, kevés olyan fordulattal, amit ne lehetett volna már kitalálni előre. Nyelvezete kifejezetten száraz, tényszerű, aki minimális irodalmias játékot vár egy szövegtől, az lehet csalódni fog. Olvastam többektől, hogy Murakamit idézte a stílus, de a hasonlóság a japán nyelv jellegzetességeiből és az azonos fordítóból adódik, s itt véget is ér. Bár Murakami is hozza a posztmodern jellemzően szikárabb stílusát, ennyire nem sótlan. A mondatok tömörsége lehet hasonló, de a nyelvezet és képi világ gazdagságában nem említhetőek egy lapon. Mondjuk szerintem nem is igényel egy ilyen gyilkosság-feltárós, lélektaniságában inkább dokumentarista igényű sztori színesebb stílust. Szóval a szöveg minimalista irányvonala illett a műfajhoz, meg a történethez. Problémám (függetlenül attól, hogy kevéssé szeretem ezt a nyelviségében ennyire száraz stílust) inkább a túlmagyarázással és a kiszámíthatósággal volt. Kicsit azt vártam, hogy a képek valahogy izgalmasabbak lesznek. Nehéz spoiler nélkül véleményezni, de összességében azért voltak ötletes megoldások és ívek.

Szórakoztató, kusza, letehetetlen. Nagyon tetszett!

Nagyobb volt a hype-ja, mint a lángja. Meg tudott lepni ugyan néhány helyen, nem kíméli a lelket (sem a gyomrot), de egy avatottabb true crime-fogyasztót vagy thriller-olvasót nehéz megvezetni.
Ami különösen bosszantott, az a szájbarágás (kriptonitom). Először azt gondoltam, ez talán kulturális sajátosság, de aztán eszembe jutottak a korai Murakami-regények, és ez az ellenpélda el is vezetett a megoldáshoz. Uketsu vagy maga is igen fiatal, vagy Tiktokker közönségnek szánta ezt a művet, de láthatóan nem igazán érti, hogy a true crime egyik fő vonzereje épp az, hogy együtt gondolkodhatunk, elemezhetünk, “nyomozhatunk” az érintettekkel. A szerző ehhez képest amikor feladványt készít elő az olvasónak, meg sem várja, hogy eltűnődjünk - 2 sorral később megválaszolja helyettünk. Annyit sem vár el, hogy visszalapozzak a képekhez, nehogy kényelmetlen legyen - inkább közli őket újra. Nem szeretem a lusta megoldásokat, ez sajnos az volt.
Mindenesetre kíváncsian várom a szerző következő művét.