Már majdnem elvéreztem, és félúton jártam a pokol felé, amikor Isten leküldött nekem egy angyalt. Nem lett volna szabad egy olyan férfinak küldeni, mint amilyen én vagyok. Ő maga volt a napsütés rózsaszín csillámporba burkolva, olyan gyengéd érintéssel, hogy szinte fájt. Ő volt minden, amit soha nem kaptam meg, és amit meg sem érdemeltem. Az utcai lámpa fénye alatt heverve annyira kába voltam, hogy kimondtam, milyen gyönyörű. A fenébe, még nevettem is, amikor megkért, hogy mondjam ki újra. Aztán feltett egy kérdést. Valamit, amitől az utolsó lélegzetvétel megakadt a torkomban. ,,Elárulhatok neked egy titkot?" Egy bűnös angyal. Hagynia kellett volna, hogy ott haljak meg.
Titkokat szerez és fegyverré kovácsolja őket. Gabe karaktere nyers, zord és szabályokon alapuló. Wren ennek a totális ellentéte: cserfes, bizalmas és gondoskodó.
De mi van akkor, ha a mosoly, a tettek és a rágógumirózsaszín világa mögött egy sötét titok lapul?
Tök őszintén írom, hogy fura volt ez a rész. Nincs jobb szavam rá jelenleg😅 Az elejét nagyon megszenvedtem, majd pörögtem rendesen az eseményekkel, de aztán lett bennem egy törés és elvesztettem a kapcsolatot a könyvvel…
Teljesen más szinten mozgott mint az első 3 rész. A párosunk is eléggé érdekes lett… a rózsaszín meg a fekete találkozása. Wren nem az én stílusom, nekem túlságosan impulzív karakterre sikeredett. Túlontúl kedves és cukormázas volt ahhoz, hogy megkedveljem, emiatt pedig sokszor nehezen toleráltam. Gabe nyersességét jobban tudtam kezelni, és őszinte leszek az utolsó pár oldalig úgy gondoltam hogy az írónő elvesztette a fonalat ezzel a párossal. A vége azonban hát… nem szikra volt, hanem egyenesen egy robbanás😀🤯 Amit szabályosan fel kell dolgozni!
Nagyon vegyes érzésekkel zárom ezt az olvasást és úgy gondolom, hogy a folytatás fog megadni mindent, amit ebben nem kaptam meg: válaszokat, tetteket, múltat. Mert itt bizony eléggé minden mentesek lettünk.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat