Fekete István (1900-1970) egyike volt azon íróknak, akik átélték és hitelesen ábrázolták a lélek ünnepi érzéseit. Csendes, nyugodt, szemlélődő, gyakran humorral, derűvel átszőtt elbeszéléseiben egyszerű, a természet közelségében élő emberek szívében lobbannak fel a legnemesebb, legtisztább érzések.Karácsonyi történeteinek esendő, mégis romlatlan hősei nem kételkednek, hanem a jászolhoz sietnek, és alázatosan borulnak térdre, mert tévedhetetlen biztonsággal tudják: megszületett, akire vártak, akit megígértek a próféták, s hiszik, hogy a törékeny gyermek megigazulásuk nagy esélyének bizonyossága.
Mikor hallgasson az ember karácsonyi novelláskötetet ha nem márciusban? Nem tudom visszaadni Fekete István gyönyörű mondatait talán még az érzéseket sem amiket kiváltottak belőlem, de ezentúl minden decemberben meg fogom hallgatni. Addig pedig néhány idézet:
„Ilyenkor – karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.”
„Arra gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.”
„– Szenteste gyere be majd, fiam – mondta nagybátyám, de én nem ígértem semmit.
– Tavaly is egyedül voltam – mondtam, és ez igaz is volt.
Egyedül voltam, de nem hiányzott senki. Sötétlő alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát, és ünnep lett egyszerre körülöttem. A sötét ablaküvegben fellobbant a kis láng, és visszanézett rám, mint az emlékek emlékeztetője, régi karácsonyok messze világossága és élő szemek, amelyek elhunytak azóta.”
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat