Fekete István világa varázslatos. A szegénység és a szépség betlehemi csillaga ragyogja be útjait, tájékait, a nádtetős házak fehér falait, még a kamrákat és az istállókat is. Az angyalok éneke hol hallhatóbban, hol halkabban, de szüntelenül szól visszhang és kíséret gyanánt a természet minden hangja, nesze s minden emberi szó mögött. Nagy betlehemes misztériumjáték szereplője ennek a világnak minden alakja, a mesékből előlépett nagymama, a mogyorópálcás és aranyszívű apa, az édesanya, a félénk és vakmerő pajtások, legtöbbje szegény gyerek, az udvarosok és cselédlányok, egészséges és beteg, szegény és gazdag falubeliek, de még a betyárok és megtévedt tolvajok is, akiknek az árnyék és az elrettentő példaadás szerepe jutott ebben az angyalmuzsikás misztériumban.
Mikor hallgasson az ember karácsonyi novelláskötetet ha nem márciusban? Nem tudom visszaadni Fekete István gyönyörű mondatait talán még az érzéseket sem amiket kiváltottak belőlem, de ezentúl minden decemberben meg fogom hallgatni. Addig pedig néhány idézet:
„Ilyenkor – karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.”
„Arra gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.”
„– Szenteste gyere be majd, fiam – mondta nagybátyám, de én nem ígértem semmit.
– Tavaly is egyedül voltam – mondtam, és ez igaz is volt.
Egyedül voltam, de nem hiányzott senki. Sötétlő alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát, és ünnep lett egyszerre körülöttem. A sötét ablaküvegben fellobbant a kis láng, és visszanézett rám, mint az emlékek emlékeztetője, régi karácsonyok messze világossága és élő szemek, amelyek elhunytak azóta.”
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat