Ott maradtok egymásnak

Amikor kézbe vettem Ott maradtok Grecsó írásai mindig is közel álltak hozzám, de ebben a könyvben mintha még közelebb engedne magához, már-már zavarba ejtően őszintén.
Olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy meg kell állnom. Nem azért, mert nehéz lenne a szöveg, hanem mert túl ismerős. Az emlékekről, családról, veszteségről szóló történetek valahogy beszivárognak az ember saját múltjába.
Ami igazán megfogott, az a törékenység. Az, ahogyan Grecsó nem próbál erősnek látszani mindenáron. Inkább megmutatja a bizonytalanságot, a félelmet, és ettől lesz az egész hihető. Nem akar tanítani vagy nagy igazságokat kimondani mégis, szinte minden oldalon találni egy mondatot, ami ott marad az emberben.
Különösen tetszett, ahogyan a múlt és a jelen összefolyik. Nem lineáris történetet kapunk, hanem emlékfoszlányokat, érzéseket, amelyek néha váratlanul kapcsolódnak össze. Ez a szerkezet nekem nagyon működött, mert pont olyan, mint ahogy az emlékezés működik: kuszán, mégis jelentéssel telve.
Nem mondom, hogy minden része egyformán erős volt számomra. Voltak szakaszok, ahol egy kicsit elvesztettem a fonalat, vagy kevésbé tudtam kapcsolódni. De talán pont ez is része az élménynek: nem minden történet szól ugyanúgy hozzánk, és ez rendben van.
Összességében ez a könyv inkább érzés, mint történet. Nem pörget, nem szórakoztat klasszikus értelemben, hanem lelassít és befelé fordít. Olyan olvasmány, ami után az ember csendben marad egy kicsit.
Nekem ez a kötet nem csak egy könyv volt, hanem egyfajta tükör is. És bár nem mindig volt kényelmes belenézni, mégis hálás vagyok érte.

Ez a kötet Grecsó Krisztián frissen megjelent verses kötete. A kedvenc írom, költőm, így régóta vártam erre a kötetre. Megérte ennyit várni, hiszen ámulatba ejtő, fantasztikus, sokszínű. Imádtam.
Nem is tudtam kedvenc verset választani, mert mindegyik hatott rám és megszólított. Igazán felemelőek voltak a hittel, biblai történetekkel foglalkozó versek.