"Emily tudja, hogyan kell olyan szerelmi történeteket írni, mint minden idők legnagyobbjai.” Taylor Jenkins Reid Az újságíró Alice Scott örök optimista, aki mindig meglátja a dolgok pozitív oldalát, és könnyen barátkozik. A Little Crescent-sziget napfényes turistaparadicsomába azonban nem ismerkedni érkezik, hanem élete legnagyobb sztoriját keresi Margaret Ives személyében. A nyolcvanas éveiben járó hölgy egy médiabirodalom tragikus sorsú örökösnője, egykori bulvárhercegnő, és a 20. század egyik legbotrányosabb hírű családjának utolsó tagja. Alice azt hiszi, nincs más dolga, mint megnyerni magának a nyilvánosságtól évtizedek óta távol élő asszonyt, és megírni az élettörténetét. Az első találkozáskor azonban kellemetlen meglepetés éri: nem ő az egyetlen érdeklődő. Riválisa nem más, mint Hayden Anderson, a Pulitzer-díjas memoáríró, aki nemcsak bosszantóan zárkózott és megközelíthetetlen, de még feltűnően jóképű is. Alice-nek és Haydennek versengenie kell Margaret bizalmáért és fordulatos életének újabb és újabb részleteiért, miközben a hangulatos kisvárosban akaratlanul is folyton egymásba botlanak. Titoktartási szerződésük miatt nem oszthatják meg egymással az információkat, egy idő után azonban világossá válik mindkettőjük számára, hogy valamilyen rejtélyes titok lappang Margaret elbeszélésének mozaikdarabkái mögött. Ahogy az is, hogy a közös történetük happy endje sem garantált…
Nos, aki egy könnyed romantikus regényre számít a borító alapján, azt le kell lombozzam. Nem az.
Mármint itt mindent átsző, a szerelem, a szeretet.
Az elején azt hittem, hogy egy tipikus enemies to lovers alapszituáció lesz, ami köré épül majd a Margaret Ives memoárjának megírásáért folytatott versengés. Aztán szépen kibomlott, hogy az Ives család élete lesz a központi téma, ami közben kialakul Alice és Hayden szerelme.
Spoilerezni nem fogok, úgyhogy nem lövöm le a mű csattanóját. Nekem tetszett ez a történet, bár annyira hozzászoktam Emily Henry más műveinél hogy a páros van a középpontban, hogy (talán emiatt) nem tudtam annyira elmerülni benne.
Ezt leszámítva viszont Alice és Hayden üdítő párosnak bizonyultak. Nem Is igazán volt köztük ellentét, max. félelem, bizonytalanság, kivárás.
Én mondjuk személy szerint Alice-t nem bírtam.
Egyszerűen kiver a víz a folyton mosolygó, hurrá optimizmusos, mindenkiről jót feltételező személyiségektől. (Pont ők azok, akik általában jól megszívják, átverik őket vagy rosszabb.)
Hayden furcsa volt, de egyébként szerethető.
Örülök, hogy elolvastam ezt a könyvét is Henry-nek, bár nem hiszem hogy valaha a kedvenceim közé fog tartozni.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Bocsánat, hogy én nem váltom meg a világot, nem élek tökéletesen környezettudatos életet és felesleges dolgokra költöm a pénzemet, például manikűrre, gyertyákra, romantikus regényekre…de ez vagyok én és ha ez számodra érthetetlen, akkor legalább pár napra nem tudnál úgy tenni, mintha értékelnél engem? Mintha kedvelnél?
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat