Less than zero

Clay az év végén egy hónapra hazatér az egyetemről Los Angelesbe, hogy családjával, régi osztálytársaival és barátaival töltse a szünidejét, no meg a barátnőjével, akivel lehet, nincs már együtt: hiszen négy hónapja nem is beszéltek.

De vajon számít bármit? Van értelme egyáltalán a hazatérésének egy olyan közegbe, ami, ahogy a cím is céloz rá: nullánál is kevesebbet ér? Clay egyik buliból a másikba csöppen, egyik társaságból kallódik a masikba, drogozik és iszik, valamint videójátékozik és mozizik. Persze ezek nem a legördögibb dolgok, viszont Clay és közegének ténykedése mögött tényleg csak az időtöltés a szándék, és nem a szórakozás, hiszen a moziból távozva rövid időn belül nem is tudják, mit láttak. A beszélgetések tartalma félelmetesen üres, a társalgás inkább az emberi lét mímelése érdekében történik. Az időjárásról való beszélgetés akadémiai diskurzusnak minősülne ebben a kötetben. Senki sem tudja egyértelműen, mi történik, a szüleik aktuális tartózkodási helyét bulvár újságokból ismerik, bizonytalan, ki kivel van.

Annyira sivár érzelmi állapotban vannak a karakterek, hogy a halálhírek és tragédiák sem okoznak megrökönyödést. A könyv végére is az elbeszélő is érdeklődője lesz az egyre növekvő borzalomnak, ami a barátainál normalizálódik. Részvételt nem vállal az iszonyatból, de talán ehhez az is kellett, hogy elköltözzön, és hogy megtartson egy kis lelkiismeretet, újra elmenjen a városból.

Egyre szörnyűbb tapasztalatok, hírek és emlékek lepik el Clayt, aki próbál belekapaszkodni mentálisan abba az időszakba, amikor még éltek a nagyszülei. Már akkor is voltak furcsaságok, de Clay még érzett reményt: a holtak neveire talán még emlékezni tudunk.

A rövid könyv nagyja sodródás, körülbelül az utolsó harmada rendelkezik összefüggőbb cselekménnyel, ahol az olvasó Clay egyik barátjának, Juliannak ismeri meg a prostitúcióra kényszerített kábítószerfüggését.

A minimalista stílusba befurakodó horror Ellisnél már itt csírázik, a szürrealista abszurdba hajló módon "semmi történés" ki is mondódik: ezek a fiatalok azt csinálhatnak, amit akarnak, az extremitás határáig, de mégsem lehet szerintünk semmit sem csinálni. Az unalom az egyik legveszélyesebb dolog a szerzőnél. Ellis karaktereire tényleg ráférne, hogy el menjenek kapálni.

A nyolcvanas évek egyik legnyomasztóbb szépirodalmi műve. Hátborzongató korlenyomat, miközben szól a new wave, és senki sem veszi le a napszemüvegét.