Kedvencek temetője

Mindenkitől elnézést kérek, de most a szokásosnál "kicsit" hosszabb leszek! 😄
Fiatal koromban (kb. 17 lehettem) kerültem először kapcsolatba Stephen King munkásságával. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik könyvét sikerült kölcsön kapnom, de nem sikerült elolvasnom. Arra emlékszem, hogy rendkívül türelmetlen voltam. Nem tetszett, hogy miért kell egy cselekményt 100-150 oldalon keresztül felvezetni, mire elkezdődne a konkrét sztori, ezért visszaadtam a gazdájának megköszönve az ajánlást.
Aztán amikor 2017-ben "AZ" moziba került, ismét elkapott a kíváncsiság, hogy vajon mit nyújthat nekem "Király István" 😄Nos igen, a kettő között azért eltelt huszonpár év, de olyan változást tapasztaltam, mi ráébresztett valamire: mindenhez fel kell nőni, meg kell rá érni. Ahogy a régi öregek is mondták: Korral jön a bölcsesség!
Az elmúlt közel 10 évben számtalan King regényt fogyasztottam el, és mondhatom, megértem a bölcsességre 😄 Felnőtt fejjel már értem, hogy miért ereszti ennyire bő lére a történeteit (A Setét Torony ugye?), és hogy mindennek, amit leír mindenhol van jelentősége. Nem is gondolnánk, hogy akár az első oldalakon elejtett szavak közül valami a későbbi, akár 5-600. lapon is visszaköszönhet, és az ember a homlokára csap, hogy: AZTAAAAAA!!! Arról nem is beszélve, hogy szinte minden könyvében felbukkan valami-valaki a másik regények lapjairól... ZSENIÁLIS!
Elnézést a hosszú felvezetésért, de ezt már régen ki szerettem volna írni magamból (csak eddig nem nagyon volt hol és kinek 😄).
A fenti újabb mestermű is ékesen bizonyítja számomra, hogy ez az ember egy zseni. Olyan mesterien forgatja a tollat (ma már inkább a szövegszerkesztőt), hogy a zsigereimben érzem az egész regényt annak minden szereplőjével. Már értem, hogy azért kell minden szereplőt ennyire megismerni, minden kis nüanszot, álmot, gondolatot megjeleníteni, hogy meglegyen a történet mélysége, és amikor jönnek a sokkoló részek, akkor igenis tessék csak együtt rettegni, szörnyülködi, undorodni... szóval együtt érezni a szereplőkkel...

Zsigeri, elemi erejű regény (ahogy a többi King is), annak minden borzalmával együtt. Lassan építkezik, szépen mindent elmagyaráz, felvezet, bemutat, kérdés sem marad. A szereplők minden gondolatát, érzését, benyomását, félelmét megismertem, így igazán nem volt nehéz beleélnem magam az életükbe.
Apaként, férjként valahogy még mélyebben át tudom érezni Louis vívódását, gyötrelmét, tetteit, és nem tudom azt mondani, hogy én máshogy cselekedtem volna. Kívülállóként (ezt is el fogom majd olvasni!) látva valahogy könnyebb "lenne" pálcát törni, ítélkezni, de nem teszem, mert olyan logikusan van minden mellette-ellene érv megírva, hogy egyszerűen nem tudok belekötni. Nem is akarok! Az anya gyásza olyan mélységeket kapott, hogy szinte éreztem Rachel szenvedését. Bele sem tudok gondolni, hogy egy anya min mehet keresztül, ha elveszíti szeretett gyermekét. Itt valahogy mégis megsejti az olvasó. Nem tudtam nem kivonni magam az események súlya alól. Az áldozatokat - élőket és holtakat egyaránt - mélységesen sajnálom, de nem lenne igazi King halottak nélkül. Nem tudom, hogy milyen trauma érhette őt fiatal korában, amit ennyire csak itt tud megfogalmazni, de olyan "tökéletesen" teszi, hogy kelleni fog egy kis idő, amíg leülepszik bennem az "Álatemető"!

De azért a végére valljuk be őszintén: ez a könyv nem született volna meg, ha lett volna a ház mellett egy olyan dolog, ami ma szinte minden kertes ház alapfelszerelése: a KERÍTÉS!!! Azzal minden szörnyűség megelőzhető lett volna... De nem? 😄😄😄