Játszik még a fény

Nagyon beszippantott magával a könyv, gyorsan haladtam vele. Szimpatikusak voltak a szereplők, mind addig míg ki nem derűlt minden. Utána meg már nagyon feleslegesnek éreztem azt a majdnem 200 oldalt, ahol semmi lényeges nem történt. A befejezést is ennél rövidebbre nem lehetett volna írni, csupán egy oldal alatt le volt tudva. Jó könyv, nagyon, csak volt ami nagyon felesleges volt benne, és nem kellett volna ennyire eldramatizálni a köztük lévő dolgokat, semmi értelme nem volt. Hálás köszönet a fordítónak, a csodás munkájáért. :)

A könyv amit kb a 150. oldalnál le akartam tenni annyira nem fogott meg. Nem tettem le, mert utazókönyvként érkezett meg hozzám, de így a végére érve 100x inkább olvastam volna egy Alan vs Sir Basil spin offot – mellékszereplők a könyvben –, mint ezt a végeláthatatlan, túlírt nyüglődést a semmiről. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy a nagy fordulatot már az első fejezetben tudni lehetett, így csak az volt az „izgalmas”, hogy a szereplőink mikor és hogyan rakják össze a képet és ez milyen hatással lesz rájuk. Hát…Nem akarok kegyetlen lenni, de M.J. ebben a könyvben egyáltalán nem tudta átadni az érzelmeket. Oldalról oldalra olvastam a főszereplők fájdalmáról, érzéseiről, szenvedéseiről, de én ezekből nem éreztem semmit. Egyszerűen nem jött át. Tele volt a könyv kettyósabbnál kettyósabb mellékszereplőkkel, apa barátnője, Laurie anyósa, Pete sógornője és mind izgalmasabb, átélhetőbb volt, mint főszereplőink fájdalma. Még a kutyáját gyászoló nővel is sokkal inkább együtt tudtam érezni. Na és a felesleges időhúzás. Minek kell ennyi érzelmi defektes mellékszereplő egy könyvbe? Esküszöm, itt minden mellékszereplő kattant volt valamilyen szinten. Kivéve főszereplőinket akik aranyosak, bájosak, kedvesek, nagyon jók és mégis folyamatosan szaladnak bele olyan emberekbe akiktől az ember haja égnek áll kezdve a párjaikon akiket elvesztettek. Biztos én gondolom rosszul, de egy érzelmi defektes, „gonosz” mellékszereplő pont elég egy történetbe. Akkor is látni fogom a különbséget közte és a főszereplők között.
Na és akkor a romantika. Értem én, hogy mindketten „életük szerelmét” veszítették el, gyászolnak – de még hogy – és nyilván nem vártam nagy szenvedélyt, de ez a se hús se hal, langymeleg pisi mégis mitől lett szerelem? Egyáltalán nem éreztem közöttük a szenvedélyt, a lángolást, a mindent elsöprő igaz szerelmet. Ha már szerelem sokkal inkább átélhető volt a visszaemlékezésekben vázolt szerelem, ott volt kémia, szenvedély, hit és erő.
De az egész regény ilyen, mint Pete és Laurie. Meg a kapcsolatuk. Se hús, se hal, olyan semmilyen.
Ui: örök hála és köszönet a Napi Harsonának, mert az ő „híreik” legalább szórakoztatóak voltak.

Nagyon tetszett🥰