Ivadék

Az Ivadék története tizenegy évvel az első kötet eseményei után játszódik. Mindenki úgy gondolja, hogy az a primitív klán, megszűnt létezni, és már nincs mitől tartani. Egészen addig, amíg egy borzalmas esemény újra fel nem idézi a nyugdíjazott seriffben a múltat.
A gyilkosság ugyanis ismerős neki.
Segítségével a rendőrök rájönnek, hogy ez nem egy egyszerű, kegyetlen bűntény, hanem valami olyan, amivel már találkoztak korábban.
Őszintén szólva én nagyon hasonlót vártam az Ivadéktól, mint amit az első részben kaptam. Talán éppen ezért is volt egy kicsit furcsa olvasni, mert számomra ez a kötet már egyáltalán nem volt annyira brutális és véres, mint az előző. Sőt, az utolsó oldalakat sem daráltam olyan tempóban, mint az első résznél, mert valahogy már számítottam rá, hogy nem ugyanazt a sokkoló élményt fogom kapni.
És ez egyszerre volt az Ivadék legnagyobb előnye és hátránya.
Mert egyébként nagyon tetszett a könyv. Tetszettek a szereplők, működött a történet, és továbbra is nagyon érdekesnek találom ezt az egész világot. Viszont rengeteg kérdés maradt bennem.
Például sokkal jobban érdekelt volna, hogy hogyan jött létre ez a törzs, honnan származnak, hogyan alakult ki az egész közösség, illetve mi történt velük az elmúlt tizenegy évben. Ezekből nagyon szívesen olvastam volna még többet, mert szerintem ebben rengeteg lehetőség volt.
A két könyv között egyébként vannak hasonlóságok és eltérések is, és szerintem az Ivadék önmagában is olvasható, tehát annak sem feltétlenül kell az első résszel kezdenie, aki csak erre kíváncsi. Én viszont mindenképpen azt javaslom, hogy egymás után olvassátok őket.
Ami számomra talán még nehezebben emészthetővé tette ezt a részt, hogy gyerekek is megjelennek benne. Ez már önmagában is egy olyan téma, ami nagyon kemény, de azt hiszem, aki egy Jack Ketchum-könyvet vesz a kezébe, az nagyjából tudja, mire vállalkozik.
Továbbra is csak erős idegzetűeknek ajánlom.
Viszont ha őszinte akarok lenni, nálam ez a könyv inkább egy „elmegy” kategória lett az első részhez képest. És lehet, hogy igazságtalan vagyok vele, mert egyszerűen a Holdidény olyan magasra tette nálam a lécet, hogy nagyon nehéz lett volna ezt megugrani.
Az első kötet után szó szerint alig jutottam szóhoz. Az Ivadék után viszont inkább csak annyit éreztem, hogy: igen, ez is durva volt, de… ennyi?
Ettől függetlenül kíváncsi vagyok a történet lezárására, és továbbra is nagyon várom a harmadik, egyben utolsó kötetet.

Az előző kötethez képest a kezdés itt még brutálisabb, ágyékkötőt fel, majd elő a kést (bozótvágót) és a villát (vasvillát), mert a vacsora tálalás előtt az Ivadékban is rúgkapál! Bár itt a sztori nem a következő étkezéshez szükséges hozzávalókról szól, hanem a szellemek kiengeszteléséről, az áldozatról.

11 év telt el a mészárlás óta, Peters seriff azóta visszavonult, és a Dead River porfészkes erdejébe egy jómódú család költözött. Az újságok és a TV, úgy néz ki, nem foglalkozhattak az iszonyattal, ami itt történt, vagy a Halbard család nem nézett utána a környéknek, mert normális ember nem tenné be a lábát erre a településre: innen csak szó nélkül elköltözni szokás. Legalábbis a korábbi kötet rendőrei ezt hitték, ugyanis az eltűnéseket ennek a számlájára írták. David és Amy pár hónapos gyermekükkel várják közös barátjukat, Claire-t és tizenéves fiát, Luke-ot, akik anyagi nehézségbe kerültek a simlis családfőnek köszönhetően. A korábban megismert kannibálfamíliáról sok rosszat lehet elmondani, de legalább összetartás volt köztük!

Apropó emberevők: A Nő túlélte az egy évtizeddel korábbi leszámolást, és azóta nem volt tétlen: gyerekeket rabolt és csinált. Ahogy az elöző kötetben, a fiatalok itt sem a leghatékonyabb stratégák és önfejűek, aminek az eredménye egy kiengesztelésre váró szellem, akit csak vérrel lehet megnyugtatni: a Harbor család rendelkezik is egy olyan taggal, aki erre tökéletesen megfelelő lenne.

Nagyon karakteresek lettek a vademberek, szinte mindegyiknek van egy elnevezése: a Földevő földet zabál, a Nyúl kapafogú és a Felhőszemű félszemű. Oké, az látszik, hogy a Nő nem gondolkodott sokat az Elsőlopottal az elnevezések terén, de ami működik, az működik. Az olvasó ezúttal is izgalommal vegyes undorral olvas róluk, nemcsak a félelmetes viselkedésük és környezetük miatt, de egyszerűen szebben vannak megírva a róluk szóló fejezetek. Ez az előző részre is jellemző volt.

A kötet másik sztárja a Nő és kompániája mellett Steven, aki otthagyta Claire-t és közös fiukat. Ekkora hátborzongató, szocio-pszichopata rohadékot nem nagyon hordott még hátán a föld, és bizonyos: nem lenne nehéz beilleszkednie a kannibálcsaládba.

Ez a kötet az előzőhöz képest talán izgalmasabb a gyerekszereplők miatt, és bizony Ketchum ezúttal sem fogja vissza magát, leszámítva a befejezést, ahol egy meglepően szentimentális oldalát mutatja meg. Később persze a Békés királyságban is akadnak olyan történetek, amik érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, de ez a vég mintha egy hollywoodi alkotás mozivásznáról folyna le. Ahogy Ketchum nem bánta meg, hogy milyen véget szánt a Holt idénynek, remélem itt sem, mert én sem bántam.

Nagyon jó izgalmas.Ajánlom mindenkinek.