1882-t írunk. Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén található a Cairndale Intézet magányos kőépületeivel, ahol egy különös doktor természetfeletti képességekkel rendelkező árváknak nyújt otthont. Hamarosan két új gyerek érkezésére számít Londonból, azonban egy veszedelmes figura vadászni kezd rájuk - egy férfi, akiből korom és sötétség árad. A tizenhat éves Charlie Ovid kegyetlen és erőszakkal teli gyermekkora során fedezte fel, hogy a teste magától meggyógyul, ha akarja, ha nem, míg Marlowe-ra egy tehervagonban találtak rá, és furcsa, kék színű fénnyel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst. Két tapasztalt nyomozó feladata lesz biztonságos helyre vinni a fiúkat, ám hamarosan mindannyian a legszörnyűbb borzalmakkal kénytelenek szembenézni. Élők és holtak világa kerül összeütközésbe egymással, és miközben mélyen eltemetett titkokra derül fény, Charlie, Marlowe és a többi árva megismeri képességük valódi természetét - ráadásul nem csak arra jönnek rá, hogy mi fenyegeti őket, hanem, hogy a legádázabb szörnyetegek olykor a legkáprázatosabb ajándékokkal érkeznek.
Én akartam szeretni ezt a könyvet, de valahogy nem jött össze.
Talán leginkább azért, mert amikor leemeltem a polcról, egy jó kis horror sztorira számítottam, nem pedig egy viktoriánus korabeli X-menre. Persze voltak benne félelmetesnek szánt jelenetek és lények, de nem több, mint mondjuk egy Harry Potterben.
Fantasyként egyébként érdekesen indult a könyv, de aztán beleveszett a középszerűségbe. Egy-két érdekes ötlet volt benne, de sajnos nem elég, hogy feledtesse: tele van olyanokkal, amiket már máshol is olvastam.
Az pedig kifejezetten idegesített, hogy bizonyos szereplők, mint a dajka vagy a gyertyakészítő valahogy többet tudnak, mint amennyit helyzetükből adódóan tudniuk lehetett volna.
Persze, lehet, hogy ezt a további kötetek megmagyarázzák, ez igaz.
Én pedig mindig szoktam második esélyt adni egy sorozatnak, ez most is így lesz valószínűleg. Remélem, megérdemli végül.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Mivel egy komorabb hangulatú könyvre vágytam, úgy döntöttem, hogy J. M. Miro Hétköznapi szörnyetegek című kötetét veszem kézbe. Ha már bele akarok merülni a viktoriánus éjszaka sötétjébe, tegyem azt stílusosan: különleges gyerekekkel, titkos intézettel és egy olyan atmoszférával, ami már az első oldalon megfogja az embert. A lendületes kezdés után már csak az volt a kérdés, hogy a történet végig tudja e tartani ezt a varázst. Sajnos annyira nem tudta. Vannak döccenői, tempóbeli hullámvölgyei és túlírt pillanatai.
Mégis: hatalmas világot mozgat, összetett karaktereket, és olyan atmoszférát teremt, amibe én nagyon könnyen belefeledkeztem. Szerettem a hangulatát, szerettem a világát, de összességében mégsem érzem kiemelkedőnek. Egy jó regény, amiben több is lehetett volna. A folytatást még nem tudom, hogy el fogom e olvasni, valószínűleg majd rászánom magam, hiszen kifejezetten rossz könyvek folytatását is megnéztem már puszta kíváncsiságból.