Haza akart jönni

Nagyon nehéz erről a könyvről írnom, mert egy olyan tragédiáról szól, amelyet talán soha nem lehet igazán felfogni. Éppen ezért szeretném a lehető legnagyobb tisztelettel megfogalmazni a gondolataimat, hiszen sem a történtek súlyát, sem a család fájdalmát nem szeretném megkérdőjelezni. Mégis, a könyv végére érve csalódottságot éreztem.
Amikor értesültem a megjelenéséről és megtudtam, hogy Bence történetét a saját nővére meséli el, egészen különleges olvasmányra számítottam. A könyv beharangozása alapján úgy gondoltam, hogy egy olyan kötetet vehetek majd a kezembe, amely elsősorban Bence emlékét őrzi és lehetőséget ad arra, hogy a tragédia mögött magát a kisfiút is megismerjük. Szerettem volna többet megtudni arról, milyen gyermek volt. Milyen volt a személyisége, miket szeretett, milyen apró, hétköznapi pillanatok tették őt azzá, aki volt. Olyan emlékeket reméltem, amelyeket csak azok tudnak elmesélni, akik igazán közel álltak hozzá.
Mert Bence neve sajnos elválaszthatatlanul összefonódott azzal a borzalommal, ami vele történt. Pedig az ő élete nem csupán a tragédiájából állt. Volt egy gyermekkora, egy személyisége, egy világa, amelyről mi, kívülállók szinte semmit sem tudunk. Én azt reméltem, hogy ez a könyv éppen ezt a hiányt tölti majd be. Olvasás közben azonban egyre inkább azt éreztem, hogy a történet fokozatosan elveszíti a fókuszát és Bence helyett egyre nagyobb hangsúlyt kap a nővére személyes története, az ő megélései és a család későbbi sorsa.
Szeretném hangsúlyozni, hogy ezt semmiképpen sem szemrehányásként írom. Egy ilyen veszteséget átélni, majd évekkel később szavakba önteni bizonyára rendkívül nehéz. A nővére érzései, emlékei és az őt ért megpróbáltatások kétségtelenül fontosak és minden tiszteletem az övé azért, hogy képes volt megosztani a történetét. Ugyanakkor olvasóként mégis azt éreztem, hogy a könyv egy idő után sokkal inkább a Bence elvesztése utáni életről szól, mint magáról Bencéről. Számomra éppen ebben rejlik a legnagyobb csalódás. Nem azzal van problémám, amit a könyv elmesél, hanem sokkal inkább azzal, ami kimaradt belőle. Hiányzott Bence. Nem a tragédiájának részletei, nem a halálának körülményei, hanem ő maga. Az a kisfiú, aki a történtek előtt élt, nevetett, játszott és akinek bizonyára számtalan olyan tulajdonsága és kedves pillanata volt, amely méltó lenne arra, hogy megőrizzük az emlékezetünkben. Talán éppen azért vártam ennyire sokat ettől a könyvtől, mert a testvére szemszögéből olyan oldalát ismerhettük volna meg Bencének, amelyet korábban soha. Természetesen elfogadom, hogy ez az ő története is és hogy mindenki másként dolgozza fel a veszteséget. Nem szeretném megítélni, hogyan kellett volna elmesélnie mindazt, amin keresztülment. Csupán a saját olvasói élményemet és a bennem maradt hiányérzetet tudom megfogalmazni.
Azt hiszem, a legpontosabban úgy tudnám összefoglalni az érzéseimet, hogy egy Bencéről szóló könyvet vártam, de sokkal inkább egy Bence elvesztéséről szóló történetet kaptam. 🖤