Gyilkos igazság

HIVATALOSAN IS MEGKORONÁZOM ANGELA MARSONST.
Istenem, én oda meg vissza vagyok ezért a nőért. Komolyan mondom, lassan elfogynak a szavaim. Olvastam már rengeteg krimit és thrillert. Vannak írók, akiket imádok. Donato Carrisi nálam például egészen más szinten műveli ezt a műfajt, Chris Carter könyveiért is rajongok… de a krimi koronázatlan királynője nálam eddig Angela Marsons volt. Eddig.
Mert most megkoronázom.
Tessék, Angela, tiéd a korona, nincs miről beszélni. A Gyilkos igazság szerintem még a Kim Stone-sorozaton belül is valami egészen elképesztő lett. Egy elit bentlakásos iskolában kezdődik minden, amikor egy diáklány halálát először öngyilkosságnak gondolják. Aztán történik még valami. És még valami… Kim pedig természetesen elkezd kapargatni a felszínen, ami alatt titkos társaságok, évtizedes kötelékek, hallgatás, kiváltságok és egyre mocskosabb titkok lapulnak. És EZ az, amit annyira szeretek Marsonsban. Nem érzem azt, hogy ugyanazt a krimit olvasom századszor más nevekkel. Van ötlete. Van története. Van mondanivalója. Közben pedig úgy adagolja az információkat, hogy csak még egy fejezetet akarsz… aztán még egyet… aztán egyszer csak hajnali kettő van, de KIT ÉRDEKEL, KIM NYOMOZ. És a szereplők! ♥ Kim Stone már rég nem egyszerűen egy nyomozó számomra, hanem Kim. A maga morcos, szarkasztikus, érzelmileg körülbelül egy betonfal kommunikációs képességeivel rendelkező módján. Imádom. De ami még jobb, hogy Bryant, Stacey és Dawson sem biodíszlet mellette. Ez egy CSAPAT. Nyolc könyv alatt úgy hozzám nőttek, hogy már nemcsak az érdekel, ki a gyilkos, hanem ők is. A beszólásaik, a kapcsolatuk, az egymás iránti lojalitásuk, az egész dinamika. És még Alexandra Thorne is visszatér, akitől továbbra is kiráz a hideg, és akinek Kimhez fűződő beteg kis pszichológiai játszmája megint pontosan annyit tesz hozzá a történethez, amennyit kell. Pedig mikor a leírásban olvastam, hogy visszatér, húztam a számat, hogy minek kell bele már megint ez a nő, de szerencsére nem lett igazam.
Maga az ügy pedig FERGETEGES. Izgalmas, nyomasztó, intelligens, végig olvastatja magát, és közben olyan témákat piszkál, mint a kiváltság, a csoporthoz tartozás, a hatalom, a hallgatás és az, hogy vajon létezik-e olyan, hogy valaki egyszerűen eredendően gonosz?
És akkor elérkezünk a végéhez.
Nem.

Nem beszélünk róla.

NEM BESZÉLÜNK RÓLA.

Csak annyit mondok, hogy én ott már nem könnyeztem. Nem pityeregtem.
ZOKOGTAM. BÖMBÖLTEM.

Angela Marsons fogta a szívemet, kitépte, rátaposott, majd valószínűleg elégedetten becsukta a laptopját. És tudjátok, mi a legrosszabb? MÉG ÍGY IS AZONNAL OLVASNÁM A KÖVETKEZŐT.
(De nem lehet, mert már alig van könyv tőle, és nem bírnám ki, ha elfogynának mert mohón felzabálom!)

A koronázás megtörtént. Éljen a királynő. ♥