Guinevere

Néhány évvel ezelőtt meghatározó volt az életemben egy Avalonban tett zarándoklat.
Mérföldkőnek számított eddigi megtett Utamon,hogy időt tölthetek a számonra oly fontos mítoszok,legendák és mágiák földjén.
De ezt a könyvet most félbehagyom.
Sírok a párbeszédek amatőr művagányságától.
A sztori nem lenne rossz, de sajnos ez egy teljesen színvonaltalan ,bő lére eresztett "Outlander" jegyeket viselő szerelmes tinilány fantáziadús meséje.
Amivel nem is lenne semmi gond,ha van stílusa,egyedisége,fűszerezése.
De nincs.

Miután Vera befejezte az egyetemet, a szülei fogadójában dolgozott Glastonburybe, ahová Vincent, a szerelme halála után tért vissza. Az otthona Camelothoz közel helyezkedik el, és bár nem szerette túlságosan az Arthur-mondakört, a városon végigsétálva folyton valamilyen utalásba botlott.
Egy nap a fogadóban egy csuklyás alak jelent meg, aki ismerte a nevét, és őt is. Még önmagánál is jobban. Merlin, az idegen pár szóval mindent megváltoztatott, amit addig Vera tudni vélt magáról.

Verát élete során szinte senki nem ismerte, nem ápolt barátságokat, vagy közeli kapcsolatokat, azonban időutazása során, miután visszatért abba a korba ahol feleség és királynő, nincs más teendője, mint hogy visszanyerje az emlékeit. Az általa ismert történelem találkozik a saját valóságával, és Vera felfedezi a különbségeket a tanult, és a megélt világ között. Eközben pedig barátságokat köt. Vera tudja, hogy az emlékein múlik a királyság jövője, és a megoldáshoz vezető úton talál a halál várja, de egy idő után túl fontossá válok számára a kis világ amelybe csöppent, és lassan kész bármit megtenni érte.

Az emlékek nem akarnak visszatérni az Arthur király és közte kialakuló kényszerű közelség és a mágikus beavatkozások ellenére sem, viszont egyre több titokra és cselszövésre derül fény, miközben lassan beleszeret férjébe. Arthur kezdeti ridegsége az idő múlásával átalakul ragaszkodássá és rajongássá, és Vera képtelen eldönteni, hogy ez az együtt töltött időnek, vagy a mágiának köszönhető-e.

Nagyon szerettem az írói stílust, a történetben megjelenő humort, és azt, hogy egy nagyon friss megvilágításból láthattuk a történéseket. Vera játékot vitt a múltba, és ez üdévé tette a cselekményt. A könyv végére azonban sok kérdés marad megválaszolatlanul, így én tűkön ülve várom a folytatást.

"Glastonbury legmagasabb épületei legfeljebb három szintesek. Mégis amikor a levegő épp megfelelően jár a szél, úgy söpör végig a főutcán, mint egy alagútban. Szinte érezni lehet a levegőben, hogy van ott valami nem csupán ősi, de szent dolog. Sok turista haladt már Glastonbury közelében azzal a szándékkal, hogy csak elmegy mellette,valahogy mégis magába szippantotta őket a hely. Elég csupán annyira megközelíteni a várost, hogy láthatóvá váljon a Tor, a misztikus domb, amely egyedülálló kőtornyából a táj fölé magasodik. Az arra járó csak menne tovább, de meglátja a Tort, az magába szippantja, és a látogató hazaérve azt mondja azoknak, akiket a legjobban szeret: Ezt nektek is látnotok kell. Így kezdődtek az ide vezető zarándoklatok, mintegy tízezer évvel ezelőtt. Glastonbury még a kevéssé fogékony lelkek számára is zümmög a szent energiától. Ez pedig afféle rejtély, amelyet sohasem lehet megfejteni, és ami olyan, mint a várakozással teli, visszafolytott lélegzet."