Forget Me Not - Szeret, nem szeret

Istenem, de hiányzott már nekem egy ilyen könyv! ❤️
Mostanában annyi gyilkosság, vér, trauma, világvége, mágia, lelki nyomor és “vajon ki éli túl a következő fejezetet?” típusú történetet olvastam, hogy szerintem az agyam konkrétan felkiáltott: ANYÁM, ADJATOK MÁR NEKEM VALAMI CUKIT. :D És akkor jött a Szeret, nem szeret, én pedig boldogan belefeküdtem ebbe a habos-babos, virágillatú, esküvős, romantikus kis világba, és nem is akartam kijönni belőle.
Ama esküvőszervező, aki imádja az esküvőket, miközben magában a házasságban körülbelül annyira hisz, mint én abban, hogy “csak még egy fejezetet olvasok és alszom”. Elliot pedig virágkötő, mogorva, morcos, kevés szavú, és történetesen Ama exe. Mert nyilván az élet nem lenne elég szórakoztató anélkül, hogy egy hatalmas, karrierépítő esküvőn pont azzal az emberrel kelljen együtt dolgoznod, akivel van némi… khm… lezáratlan múltad. És innentől kapunk mindent, amitől én egy romantikus könyvnél boldogan rugdosom a levegőt: esküvői káoszt, virágokat, civódást, kínos helyzeteket, kémiát, múltbéli sérelmeket, egy kis “ti ketten amúgy teljesen hülyék vagytok?” érzést és természetesen azt a bizonyos romantikus feszültséget. Ama és Elliot pedig egyszerűen csodálatosak voltak. ❤️
Szerettem őket külön-külön, szerettem őket együtt, szerettem a mellékszereplőket, szerettem az egész bohém, kicsit kaotikus világot, amibe Julie beletett minket. Elliot morcossága különösen szórakoztatott, mert hát nyilvánvalóan egy romantikus könyvben nincs jobb alapanyag egy férfinál, aki látszólag legszívesebben elküldené az egész emberiséget a francba, kivéve azt az egy nőt. ;)
És ami nekem talán a legfontosabb: egy pillanatig sem unatkoztam. Nem vártam, hogy “na, mikor történik már valami”, nem lapozgattam előre, nem éreztem feleslegesnek részeket. Egyszerűen csak olvastam, mosolyogtam, vihogtam, és közben valahogy kurva jól éreztem magam. Nem akarja megváltani a világot. Nem akarja összetörni a lelkedet. Nem kell családfát rajzolnod, hogy tudd, ki kinek a titkos féltestvére, és szerencsére azt sem kell találgatnod, melyik szereplő fogja a következő oldalon brutálisan meggyilkolni a másikat. :D Csak boldoggá akar tenni. És engem rohadtul boldoggá tett. Pontosan ilyen romantikus könyveket szeretek olvasni két komolyabb történet között. Cuki, vicces, bohém, romantikus, kellően szenvedélyes, tele szerethető karakterekkel és azzal a jóleső érzéssel, amitől becsukod a könyvet, vigyorogsz egyet, és arra gondolsz: Na. Ez most nagyon kellett a lelkemnek. ❤️ Mert néha nem traumára, sorozatgyilkosra és világvégére van szükségem. Néha csak egy morcos virágkötő pasira. :D

Ez a második könyvem Julie Sotótól, és azt kell mondjam, ez mérföldekkel jobban tetszett, mint a Dramione-s regénye.

Nem lett kedvenc, de abszolút haladós, darálós, cuki kis sztori volt. Pont az a könyv, amit jólesik csak úgy olvasni, közben lehet rajta mosolyogni, néha nevetni, és nem kell túlgondolni az életet.

Ami különösen tetszett, hogy itt végre nem a pasi menekül az elköteleződés elől, hanem Elliot az, aki annak idején meg akarta kérni Ama kezét, míg Ama még a házasság gondolatától is menekül. Ez nekem kifejezetten üdítő volt.

Ama elsőre elég felszínesnek tűnhet, de ahogy haladunk előre, kiderül, hogy azért jóval több van benne, mint amit elsőre mutat. Nekem tetszett a családi háttér, ez a rengeteg mostohatesós történet is… bár szegény anyját azért nem irigylem tőle.🫣😅

Elliot viszont valahogy nem tudott hozzám igazán közel kerülni. Ne kérdezzétek, miért, egyszerűen nem tudtam beleszeretni. Ettől függetlenül drukkoltam neki, mert azért csak megérdemelte a boldogságot.

Az esküvőszervezős vonalat nagyon szerettem, jó kis pluszt adott a történethez. A két menyasszony pedig különösen szórakoztató volt azzal, hogy miközben semmit nem tudtak Ama és Elliot múltjáról, természetesen rögtön meglátták közöttük a kémiát, és mindenáron össze akarták őket hozni.

Aztán ott volt Whitney…
A történet vége vele kapcsolatban pedig… gonosz vigyorral olvastam. Ennyit mondok, a többit majd mindenki megtudja, ha elolvassa.

Összességében szórakoztatott ez a könyv, tudtam rajta mulatni, és pont elég könnyed volt ahhoz, hogy jól essen.

A borító viszont… hát… nekem nagyon nem. Ez a rajzolt stílus valahogy furcsa, nem igazán az én világom. Szerencsére a történet azért kárpótolt érte.

Nálam ez egy egyszer olvasós történet, de annak szerintem tökéletes.
Nem lett új kedvenc, nem fogom hónapokig emlegetni, de egy könnyed, romantikus olvasmánynak abszolút megállja a helyét.