Fifti-fifti

Zseniális

Eddig is gondoltam, hogy Steve egy zseni, de ezzel a könyvvel, ezzel a történettel ezt is felülmúlta! Hát mi volt ez istenem?!
Olvasás közben vagy 5x változtattam meg a véleményem és az „ítéletem”, de még így sem sikerült kiderítenem a végére magamtól, hogy ki lehetett a bűnös, sőt… totálisan meglepődtem. Szavakat sem találok, imádom az írót, kész pont. Remélem, hogy ő nem fogja abbahagyni még nagyon nagyon sokáig az írást!!!

Ötven-ötven százalékos volt ez a könyv?
A lebooktatok nyomozó klub ajándékozott meg ezzel a kötettel, amit innen is nagyon köszönök, mert már régóta szemezek a sorozattal. Mivel még soha nem olvastam a sorozat egyik kötetét sem, kicsit féltem belekezdeni rögtön az ötödik részben, de szerencsére mások megnyugtattak, hogy semmit nem fogok magamnak elspoilerezni, ha ezzel kezdek. És valóban így volt.
Amikor például elkezdtem a Chris Hunter sorozatot, a legeslegnagyobb problémám az volt, amikor mindegyik részben újra és újra leírták az előző rész eseményeit, mindenki háttértörténetét és még azt is, hogyan néz ki az adott szereplő. Na már most, ha valaki az elejétől kezdi a sorozatot, ez borzasztóan zavaró tud lenni, hiszen szájbarágós, lelassítja a cselekményt, és kizökkent az olvasás élményéből. Szóval érthetőek voltak az aggályaim.
Azonban már az első oldalakon egyértelművé vált, hogy Steve Cavanagh teljesen más módszert alkalmaz. Nem éreztem azt, hogy sötétben tapogatóznék, de nem is kaptam az arcomba minden háttérinformációt feleslegesen. A kötet pont annyit engedett látni a szereplők múltjából és a korábbi eseményekből, amennyire tényleg szükség volt a történet megértéséhez. Ez kifejezetten frissítő élmény volt, és nagyon jó „szemfényvesztőnek” bizonyult.
Amikor azt hiszi az ember, mindent tud, aztán pofára esik.
Szerintem így lehetne a legjobban jellemezni a regényt, mert pontosan így jártam. Az első fejezetben szándékosan elejtenek egy fontos információmorzsát, amitől az olvasó azt gondolja, az író hibázott, és máris lebuktatta a gyilkost. Aztán ahogy haladunk előre, egyre világosabbá válik, hogy semmi sem ennyire egyszerű, és a látszat nagyon csalóka. Cavanagh rendkívül ügyesen keveri a szálakat, folyamatosan elülteti a kétség magvait, és újabbnál újabb fordulatokat dob be.
“Az emberek képesek a jóra. Igenis létezik olyan, hogy jó ember. Jót cselekszik, mert őszinte örömét leli benne, ha jót tesz. Miért ne lehetne akkor ennek az ellenkezője is igaz? Miért ne lehetne egy ember pusztán élvezetből gonosz?” Be kell vallanom, én jobban szeretem azokat a bűnügyi regényeket, ahol a tettest még nem kapták el, és az egész történet sokkal inkább a nyomozásról, a macska-egér játékról és a feszültség fokozásáról szól. Itt viszont két lehetséges elkövető közül kellett kitalálni, hogy ki a gyilkos, és ez számomra egy kicsit vérszegénynek tűnt. Vagy az egyik, vagy a másik — persze az író mindent megtesz, hogy elbizonytalanítson, csavarjon a történeten, és elvezessen bennünket egy-egy zsákutcába. Mindez technikailag ügyes, de nálam a klasszikus nyomozós formula jobban működik. Lehet, hogy egyszerűen csak nem a legjobb pillanatban talált meg ez a könyv, vagy az amerikai tárgyalótermi thrillerek világa nem az én igazi terepem.

A véleményem tovább olvashatod a blogomon:
https://mertolvasnimindigjo.com/fifti-fifti-eddie-flynn-5/