Fekete Levendula

Számomra még ismeretlen terep volt a fantomok, mumusok, vámpírok, boszorkányok ilyen fajta világának a megismerése. Tetszett a könyv, részleteiben szépen ki volt dolgozva a vilàg.

Judy Thorne első regénye, a tavaly megjelent Fekete Levendula érkezett hozzám egy recenziós együttműködés keretein belül. E-book formátuma lévén a képről nem látszik, de több mint 600 oldalával ez egy igazi slow burn fantasy. Nyomtatott verzióban a hasonló terjedelmű könyvekre már simán ráaggatom a féltégla jelzőt, de ha a történet megköveteli – és ebben az esetben szerintem igenis belefért –, egyáltalán nem bánom a hosszúra nyúlt fejezeteket.

A regény egészen Westbreak városkájába repít minket, ahol főhősünk, Annie éli mindennapjait legjobb barátnőjével, Jennyvel. A két lány olyan, mint a tűz és a víz: míg Jenny extrovertált és valósággal hajszolja a figyelmet, Annie magának való típus, aki igazán sehol nem találja a helyét. Az emberek is különcnek tartják, hiszen nem elég, hogy az anyja öngyilkossága után ő találta meg a holttestét, ráadásul a gyászt sem úgy kezeli, ahogy az emberek elvárnák – közöny és már-már megkönnyebbültség az, amit érez. Számomra (annak ellenére, hogy én sem büszkélkedhetek sok extrovertált vonással) nehéz volt azonosulni Annievel. Nem egy kifejezetten szimpatikus karakter, mégis pozitívumként éltem meg, hogy mennyire jól kifejtette az írónő a múltját és a lelki vívódásainak forrását. Vele együtt érthettük meg halott édesanyja történetét: hogy miért nem tudta szeretni a lányát, és miért dobta el magától az életét. Az írónő lassan csepegteti ezeket az információkat, a teljes kép pedig csak hosszú-hosszú fejezetek után áll össze az olvasóban, ami végig fenntartotta a figyelmemet.

A regény ott kezd igazán izgalmassá válni, amikor Westbreak megszokott ritmusát gyilkosságok rázzák meg. Rövid idő alatt kiugróan sok fiatal lány kegyetlenül megkínzott holtteste kerül elő, a minta pedig sorozatgyilkosra utal: a lányok halántékán két pontszerű seb éktelenkedik, karjukat nagy erővel kitépték a helyéről, a szívüket pedig a mellkasukból. Emberi lény fizikailag képtelen lenne ilyet tenni… de akkor ki állhat a gyilkosságok mögött?

Judy Thorne egy természetfeletti lényekkel – mumusokkal, boszorkányokkal, fantomokkal és vámpírokkal – teli világot alkotott meg a regényében. Bár mind olvastunk vagy láttunk már ehhez hasonlót, mégsem nevezhető elcsépeltnek ez a közeg. A Vámpírnaplókból ismert hangulat tagadhatatlan (és ezt nem is rejti az írónő véka alá), de a regény mégis tud valami mást mutatni. Ajánlom ezt a történetet azoknak, akik szeretik a lassan építkező, részletgazdag fantasyket és nem viszolyognak az olyan témáktól, mint a fizikai és érzelmi bántalmazás, a gyász, a gyilkosság, a halál, a kínzás vagy az öngyilkosság (erről bővebb felsorolást találhattok rögtön a regény legelején).

És egy kis plusz infó a végre azoknak, akik eddig velem maradtak: már készül az írónő legújabb regénye, a Lányok nem káromkodnak. Alig várom, hogy erről is beszámolhassak!♥
#recenzió

Feszültséggel teli regény, tele izgalommal ami oldalról oldalra fokozódik. Természet feletti lényekkel, sötét családi titkokkal, melyek fokozatosan lassan kibontakozva épülnek fel. Ettől tart a könyv állandó izgalomban. Elveszek a gondolataimban amikor próbálok rájönni a karakterek milyen lények lehetnek. Rejtély kibogózása leköt, a meglepetések és az izgalom teljesen magával ragad. A múltban rejlő sötét titkok alapos és fokozatos feltárása magához láncol. Imádom a karakterek és a természet feletti lények leírását. Fordulatok repítenek a történetben. Bár néha mélyre húz, reményt és kiutat mutat a titkok feltárása utáni kutatás, egy rejtélyekkel teli városban ahol senki nincs igazán biztonságban. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a boszorkányok, fantomok és vámpírok világát.