Guy Montag tűzőrként dolgozik. Az a munkája, hogy elégesse a könyveket a házakkal együtt, ahol eldugták azokat. Montag élvezi a munkáját. Tíz éve tűzőr, és mindig felhőtlen örömmel vonul ki az éjszakai riasztásokra, boldogan nézi a lapokat emésztő lángokat. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, aki egy olyan múltról mesél neki, amiben az emberek még nem féltek, majd megismerkedik egy professzorral, aki olyan jövőt fest elé, amelyben az emberek gondolkodnak. És akkor Guy Montag hirtelen ráébred arra, mi az igazi hivatása. Kötetünkbe Bradbury nagy hatású klasszikusa mellé további öt remekbe szabott novellát választottunk a sci-fi irodalom nagymesterétől.
Spoilermentes
Olvasói vélemények összefoglalója
A Fahrenheit 451 és más történetek olvasóinak többsége elgondolkodtató, megrázó és máig aktuális kötetként maradt meg, amely a gondolkodás, a szabadság és a kultúra törékenységéről késztet elmélkedésre. Sokan kiemelték, hogy az 1950-es években született disztópia a tömegkultúra, a média és a konformizmus miatt ma is különösen érvényesnek, sőt nyugtalanítóan közelinek hat. A könyv erősségeként gyakran említik Bradbury képszerű, hangulatteremtő stílusát, valamint a főhős belső vívódásának és változásának hiteles ábrázolását.
A novellákat több olvasó is a címadó műhöz méltó, erős kiegészítésnek találta, bár akadtak történetek, amelyek kevésbé maradtak emlékezetesek vagy túl rövidnek, egyenetlennek érződtek. A kritikák szerint a regény helyenként lassan indul, túlságosan szájbarágós, giccses vagy kapkodó lehet, és néhány olvasónak a történetvezetés, illetve a karakterek kidolgozottsága sem bizonyult elég erősnek. Összességében a kötet elsősorban a klasszikus sci-fi és disztópiák kedvelőinek, valamint azoknak ajánlható, akik egy erős atmoszférájú, vitára és önvizsgálatra ösztönző olvasmányt keresnek.
Bár nagy klasszikus, nekem ez a könyv nem jött be. Rövid, mindössze 150 oldal, de olyan giccses stílusban írta az író (amerikai persze), hogy számomra szinte már olvashatatlan. A történetvezetés nem túl erős, de azt hiszem az író nem is erre helyezte a hangsúlyt. Nagyon szájbarágós. A szereplőkkel explicite kimondatják a nagy igazságokat, aztán meg totál követhetetlen brainstormingba torkollanak a párbeszédek. A könyv utolsó harmada kicsit élvezhetőbb, bár ez a giccses stílus továbbra is elrontja.
A pozitívumok: Bradbury 1954-ben írta a könyvet, és az a disztópia, amit felvázol, ma már nem is disztópia, mert ebben élünk. Vmiért kurvajól megsejtette a jövő társadalmát: a fogyasztói kultúrát, a könnyed szórakozásra épülő nihilista életet, a kultura hanyatlását, a tömegmédia és úgy összességében a ZAJ felemelkedését. A főszereplő egy hét alatt rádöbben, hogy ez rossz (na ezt éreztem nagyon gyengének), viszont az a kétségbeesett düh és indulat, ami eluralkodik rajta nagyon átélhető. Először változtatni próbál, és amikor rájön, hogy ez lehetetlen, akkor arra az ösztönös álláspontra jut, hogy ennek a világnak pusztulnia kell - a belső frusztráció és gyűlölet kiteljesedése. Összességében ezzel nagyon együtt tudtam érezni. Talán emiatt érdemes elolvasni. De a gyenge történetvezetés, a gyenge karakterek és a giccses stílus miatt szerintem ez nem egy jó könyv összességében.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat