Éjféli földbe temesd csontjainkat

Három kor, három nő, három történet, de mindhárom összefügg. Összefonódnak, mint a borostyán tapadós indái, melyeket szétszakítani könnyű, de kiírtani nehéz.

Egy történet az éhségről.
Egy történet a szerelemről.
Egy történet a haragról.
Ez egy történet az életről – arról, hogyan szakad meg, és hogyan kezdődik újra.

Hatalmas elvárásokkal, ám felkészületlenül vágtam bele ebbe a történetbe. Annyi tanácsot kaptam, hogy, ha nagyon kivagyok lelkileg, ne kezdjek bele, mert magával ránt és lehúz a posványos mélységbe.

Nagyon hamar ráhangolódtam, az írásmód és a fordítás elérte, hogy átérezzem a történetet, szinte az első oldalakról kezdve.
Szereplőink motivációi önmagukban egyszerűek: szabadok akarnak lenni. Mindhárman menekülnek a múltjuk, a tetteik, a hibáik elől, s bár zsigeri szinten hasonlóak, mégis teljesen különböző személyiségek.
María élete, mindkét élete és a halála szinonimája egymásnak: ugyanaz a kétségbeesett vágy, ugyanaz az éhség jellemzi, mégis szemellenzős, sőt, vak az igazságra.
Charlotte rossz kor szülötte, vágyai és érzései sokszor ellentmondanak egymásnak. Látható hibái ellenére mégis szerethető, elhiteti, hogy jót akar. Aztán egy ponton leomlik minden álca és felszínre tör a valódi énje.
Alice története a legrövidebb. Mégis, mélyen belelátunk a lelkében dúló kettősségre. Ő a legszánhatóbb, legkedveltebb karakter lehetne. DE.

Ez a történet mélységesen szomorú, fájdalmas, nyers és gyönyörű. Az örökös vágyódás az elérhetetlen után, a kielégíthetetlen éhség, az elemésztő magány, a megkövült gyűlölet, s kétségbeesett kapcsolódás utáni vágy egy mesterien felépített csapda, egy örvény, ami magába húz, s nem ereszt. Soha.

Ez a könyv nem a vámpírokról szól, hanem az életről. A vége felbosszantott, ugyanakkor ha nem így végződött volna, nem lett volna ekkora hatással rám. Pontosan olyan, mint az élet: nem habos-babos tündérmese.

Két okból vettem meg ezt a könyvet. Igen, az első a külseje. Ez a könyv még a mai élfestett könyváradatban is kiemelkedően szép. A másik ok a vámpírok. Szeretem a vámpírsztorikat és viszonylag kevés jót találok. Három nő, három életút, három vámpír kiknek sorsa életük egy pontján összefonódik pedig nem is lehetnének egymástól különbözőbbek. V. E. Schwab nem veti el a vámpírszabályokat, csak egyet módosít kissé, de ez részemről elfogadható volt, mert jól illeszkedett a cselekménybe.
A történet az 1500-as évek elején indul Mariával Spanyolországban és egészen 2019-ig jutunk Amerikáig. Bár évszázadokat ölel fel a történet a nagy történelmi eseményeket egyáltalán nem vagy csak futólag említi, de ez nem válik kárára.
Maria a későbbi Sabine az első a sorban, az ő életét követhetjük a legtovább mind emberként, mind vámpírként. Nekem kezdettől szimpatikus volt, bár önző, csak a maga érdekét néző személyiség és ez vámpírként sem lesz másképp, ugyanakkor okos, gyorsan tanul, alapvetően jól elvan egyedül, az életét hosszú évszázadokig csak kétszer köti össze másokéval amíg be nem robban az életébe a szerelem. Kezdettől élvezi a hatalmát, az erejét, a halandók neki csak zsákmány, ennek ellenére a halandó lét lényege, az emberség máza csak sokára hal ki belőle. Schwab jól ábrázolja ezt a folyamatot, hogy bár nehéz velük végezni nem halhatatlanok, csak az ő haldoklásuk tovább tart és amikor végleg eltűnik belőlük minden ami az embert emberré teszi és csak a szörnyeteg marad idő kérdése csupán a végleges halál. Charlotte az aki a legkevésbé élvezi a vámpírlétet. A vámpírrá válást bármennyire is szereti Sabinet ő szenvedi meg a legjobban. Egy idő után számomra is ahogy Sabinenak is fárasztóvá vált az örökös nyígása, önsajnálata, mert végső soron pontosan olyan önzőnek bizonyult, mint Sabine csak Sabine legalább nem játszotta meg magát. Sokkal kevésbé kedveltem őt, mint Sabinet, a vele kapcsolatba kerülő halandókat már sokkal inkább szántam. És persze ott van Alice. A félénk, visszahúzódó, bátortalan Alice aki belekeveredik a másik kettő között folyó háborúba és bár a végén ő lesz a nevető harmadik, de kétlem, hogy ez boldoggá tenné.
A regény hangulata különleges már szinte lírai, kissé álmatag, még a horrorelemek sem zökkentenek ki ebből a már-már álomszerű létből. Pont olyan lassan peregnek a lapok ahogy Sabine életének évszázadai. Nem cselekménydús, mégsem ül le, nem laposodik el, nem válik unalmassá, ez az a történet ami bár nem történik a világon semmi mégis olvastatja magát, visz előre. Kicsit Adie LaRue érzésem volt miközben olvastam, annak hangulata is hasonló volt.
A lányok életének mellékszereplői majdnem annyira érdekesek, mint ők maguk. Szerettem Matteo és Alessandro párosát, jó lett volna többet megtudni róluk, főleg Matteoról, de nagyon érdekelt volna Ezra története is, ahogy Antonia és Jack párosa is. Lotti menekülése Sabinetól és egyáltalán a kapcsolatuk jó illusztrálása a bántalmazó kapcsolatok dinamikájának, az ebből való menekülés hiábavalóságát pedig jól mutatja be a végkifejlet melynek végül Alice lesz az igazi áldozata.
Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, mert bár melankólikus a hangulata, nincs katarzis a végén, a lányok nem igazán szerethetőek mégis jó volt elmerülni a világában.

Horror lírába csomagolva. :)