Egy bizarr baleset folytán egy még bizarrabb gyilkosságra derül fény egy amerikai kisvárosban. A férfira azonban, akit a kettős gyilkosság vádjával letartóztatnak, hamarosan egy még sokkolóbb gyanú árnyéka vetül: legalább huszonöt éve folyamatosan rabolja el, kínozza és csonkítja meg az áldozatait. A gyanúsított azt állítja, ártatlanul keveredett bele az egészbe, és egy titokzatos idegen követte el a bűntényeket. De vajon lehet-e hinni neki? Az FBI azonnal nyomozni kezd az ügyben, nemsokára azonban külső segítséget kell kérniük. A sorozatgyilkosokra specializálódott, elismert kriminálpszichológust, Robert Huntert bízzák meg azzal, hogy hallgassa ki a gyanúsítottat. Ez a nyomozó számára az eddigi pályafutása során kapott legnehezebb feladatnak bizonyul. A kihallgatás alatt ugyanis borzasztó titkok kerülnek napvilágra, amilyenekre senki sem számított. A legnagyobb titok mégis a gyilkos kilétét fedi, akinek az elkapásához Hunternek a saját magát kísértő démonokkal is szembe kell néznie...
Spoilermentes
Olvasói vélemények összefoglalója
Az olvasók többsége Egy gonosz elme egyik legerősebb, legintenzívebb köteteként értékeli. A regény sötét, filmszerű és rendkívül feszült hangulata sokakat az első oldaltól magával ragadott, a pszichológiai párharcot pedig különösen emlékezetesnek találták.
Sokan dicsérték a fordulatok gazdagságát, a feszes tempót és azt, ahogyan a könyv betekintést enged egy veszélyes elme működésébe. Ugyanakkor a brutalitás és a felkavaró jelenetek nem minden olvasónak lesznek könnyen befogadhatók, néhányan pedig úgy érezték, hogy a főhős személyisége kevéssé fejlődik, illetve egyes karakterekről szívesen olvastak volna többet. A sötét, lélektani thrillerek és az erős idegzetű krimirajongók számára a vélemények alapján kifejezetten ajánlott, a sorozat kedvelőinek pedig különösen erős részt jelenthet.
Ezt a bejegyzést kezdjük azzal, hogy miként indult a kapcsolatom a könyvvel, és egyben Chris Carterrel. Régóta nézegettem a könyveit, aztán hirtelen rászántam magam, és egy random könyvet dobtam a kosárba. Nem olvastam róla semmit, a fülszöveget sem. Néha szeretek veszélyesen élni: mások mondjuk ezt ejtőernyőzésben élik ki, én csak kontroll nélkül veszek könyvsorozatokat. Aztán amikor ténylegesen leemeltem a polcról, kiderült, hogy az Egy gonosz elme a Robert Hunter-sorozat hatodik része. Remek. Ez persze nem szegte a kedvem.
A történet egy bizarr balesettel indul egy amerikai kisvárosban. Igazából első pillantásra egyszerű közúti szerencsétlenségnek tűnik, de nagyon gyorsan valami sokkal sötétebbé alakul, amikor a helyszínen olyan bizonyíték kerül elő, amely után az ügy már nem maradhat a helyi rendőrség apró problémája.
A könyv különlegessége, hogy a cselekmény jelentős része nem hagyományos nyomozásként működik. A történet középpontjában egy kihallgatás és két rendkívül intelligens ember mentális párharca áll. Időnként A bárányok hallgatnak jutott eszembe róla: bezárt gyilkos és látszólag kontrollált beszélgetés.
Az Egy gonosz elme sötét, intenzív, filmszerű és elképesztően addiktív thriller. Egyszerre működik sorozatgyilkosos nyomozásként és pszichológiai esettanulmányként. A legjobban az tetszett benne, hogy nem elégedett meg azzal, hogy megmutasson egy kegyetlen gyilkost. Beengedett a gondolkodásába, megmutatta az önigazolását, a manipulációját és azt a veszélyes intelligenciát, amely sokkal ijesztőbbé teszi egy egyszerű, kontrollálhatatlan elkövetőnél.
Első Chris Carter-könyvnek talán kissé különös választás volt: hatodik résszel kezdeni egy sorozatot továbbra sem nevezhető kifogástalan stratégiai döntésnek. Viszont az Egy gonosz elme után legalább egyértelmű lett, hogy vissza fogok térni az elejére, és bepótolom, amit ilyen elegánsan átugrottam.