"Egy nagy írót mi mindenre használhatunk. Most Kosztolányit arra, hogy a szomorú Trianon szomorú századik évfordulójára emlékezzünk. És milyen átkozottul szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük, hogy van nekünk ő és van az ő Édes Annája." - írja Száraz Miklós György a könyv előszavában. Mi az, amit még nem írtak le erről a regényről? Mi az, amit nem tudunk Kosztolányiról? Van valami, ami Trianonnal kapcsolatban még nem hangzott el? A PIM kiadványa olyan újszerű interpretációt kínál a regényhez, melyben a vizuális elemek nem pusztán illusztrálják a leírtakat, de magyarázatként szolgálnak hozzájuk. Az oldalpárokon megjelenő képi anyag szoros értelmezői egységet alkot a szövegekkel, párbeszédbe lépnek egymással, így az olvasó előtt új világok tárulhatnak fel.
Spoilermentes
Olvasói vélemények összefoglalója
Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényét sok olvasó felnőttként újraolvasva összetettebbnek és megrázóbbnak találta, mint fiatalabb korában. A mű erősségének tartják a lélektani mélységet, a 20. század eleji Budapest hiteles atmoszféráját és a társadalmi kiszolgáltatottság érzékletes bemutatását.
Különösen hatásosnak ítélik a visszafogott, mégis feszült elbeszélést, a szereplők torzító nézőpontjait és Kosztolányi szép, pontos stílusát. Többek szerint a regény csendje és elhallgatásai teszik igazán nyomasztóvá, miközben másokat a történelmi háttér és az újraolvasás során felfedezett részletek ragadtak meg; néhány olvasóra azonban kevésbé volt erős hatással, mint várta.
Az Édes Anna elsősorban azoknak lehet emlékezetes olvasmány, akiket érdekelnek a társadalmi egyenlőtlenségek, a női és szolgálati kiszolgáltatottság, valamint a finom lélektani ábrázolás. Összetett, nyugtalanító és sokáig továbbgondolható regény, amelyet sokan érdemesnek tartanak későbbi életkorban is újraolvasni.
Felnőtt fejjel újraolvasni Kosztolányi remekművét teljesen más élmény, mint az iskola padban. 🎭
Míg gyermekként csak egy rejtélyes bűntényt látunk, ma már tisztán kirajzolódik a regény mögött húzódó, mély freudi pszichoanalízis és a háború utáni Budapest megrázó társadalmi tablója. 🏙️ Zseniális, ahogy Kosztolányi szinte alig ad hangot Annának, mégis minden szereplő torz tükrén keresztül megismerjük a lelkét.
A könyv tűpontosan mutatja be a cselédsors tragédiáját: hogyan teszi tönkre az embert a tárgyiasítás és a folyton elfojtott agresszió, amíg a lélek végül robban. 💥 Moviszter doktor alakja pedig örök emlék marad mint a képmutató világ egyetlen, mégis elhallgattatott humanista hangja.🕯️
Szimbólumokkal és lélektani feszültséggel teli, hihetetlenül összetett mű, ami felnőttként olvasva válik igazán húsba vágóvá. 📖
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Ahogy elkezdtem olvasni a történetedet, olyan volt, mintha belépnél a szobámba a csendes, lopakodó lépteiddel. Nem hangoskodsz, nem kérsz semmit, csak ott vagy — és ettől minden feszültebb lesz körülötted.
Olvasok, és közben azt érzem, hogy mindenki más beszél helyetted. Köréd épül a világ, nélküled mondanak véleményt rólad, nélküled határozzák meg, milyen vagy, mit érzel, mitől félsz. Te pedig csak teszed a dolgod, halkan, hibátlanul, mint akit észrevenni sem illik. És mégis: a csended a leghangosabb az egész regényben.
Aki olvas, észreveszi, mennyi súlyt cipelsz láthatatlanul, aki melletted van, nem. A vágyakat, amiket nem mondhatsz ki. A sérelmeket, amelyeket el kell nyelned. A falak között érezhető feszültséget, ami lassan rád telepszik, mint valami finom por.
Azt hiszem, te vagy az egyik legszomorúbb szereplő, akiről valaha olvastam. Mert nem csak a történeted tragikus — az is, ahogy senki sem lát téged igazán. A városod, a családod, a munkád, a tekintetek, amelyek elsuhannak feletted… mind hozzád érnek, de egyik sem hozzád szól.
És amikor végül elszakad benned valami, nem is a tett döbbent meg a legjobban, hanem az, hogy ez mennyire elkerülhetetlen volt. Kosztolányi már a legelején tudta, hogy ide fogsz megérkezni, csak te próbáltál közben valami más, valami emberi útvonalat találni.
Jó lett volna, ha valaki megkérdezi tőled, jól vagy-e. Hogy mire vágysz. Hogy mi fáj. Jó lett volna, ha a csendedet nem természetesnek veszik, hanem jelnek.
Nem tudom letenni úgy a könyvet, hogy ne vigyek magammal belőled valamit. Talán a figyelmeztetést: a halk embereket nem hagyni kell csendben. A csend néha kiabál, csak épp senki nem hallja. És addig kiabál, amíg utat nem talál magának.
Ma figyeltem rád.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat