Bo eseménytelen mindennapjaiban egyedül a házi gondozók jövés-menése jelent némi változatosságot. A teste szép lassan cserben hagyja, a keze már olyan gyenge, hogy a befőttesüveget sem tudja kinyitni, amelyben az idősotthonban élő, demens felesége kendőjét őrzi, hogy ne felejtse el az illatát. Szerencsére ott van neki az imádott kutyája, Sixten, így aztán mégsem teljesen magányos. Azonban egyre fogy az ideje, hogy megoldja a megoldhatatlannak tűnő problémáját, és rendezze a fiához, Hanshoz fűződő viszonyát. Hansnak meggyőződése, hogy Sixtennek jobb helye lenne egy családnál, ahol megfelelőbben gondoskodnak róla, mint ahogy idős édesapja tud. A kutya elvesztésének gondolata felkavarja Bót, és azon kezd töprengeni, hogyan élte le az életét, milyen gyerek, férj és apa volt. A halálra készülő férfi lelki tusát vív az emlékeivel, és a végsőkig küzd azért, hogy megőrizze a méltóságát és az élete irányítását. Lisa Ridzén készülő doktori disszertációjának témája a férfiasság és az érzelmek kapcsolata Svédország északi részének vidéki közösségeiben, ahol maga is felnőtt, és jelenleg is él. A regény ötletét azok a feljegyzések adták, amelyeket az élete vége felé közeledő nagyapja gondozói juttattak el a családjához. Fordította: Dobosi Beáta
Elképesztő emberközeli látásmód, gazdag érzelmekben. Kivételes mű az idő múlásáról, a magányról, az emberi méltóságról, miközben képet kapunk a főszereplő, Bo és fia kapcsolatáról, vagy inkább annak hiányáról. Az idei évem eddigi legszebb olvasmányélménye.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Hú, hát a végén rendesen megríkatott ez a történet! Patakokban folyt a könnyem a vonaton hazafelé, ahol az utolsó oldalakat olvastam. Tudtam hogy nem kellene, de letenni sem tudtam, annyira berántott Bo világa. Az, hogy ő belülről mennyire érzékeny volt, de közben meg mindent olyan finoman érzékelt eszembe juttatta édesapámat, aki szintén ugyanígy nem tudta kifejezni az érzéseit, egyszerűen nem voltak meg hozzá az eszközei. De ahogy Bo, az utolsó mondatával kimondta, hogy büszke a fiára, az szívbemarkolóan megható volt.
Gyönyörű történet az elmúlásról. Sosem gondoltam így bele, hogy ami nekem egy lassú folyamat, az a szüleimnek akár egy vágtázó gyorsaság is lehet, hisz ők nem ebben szocializálódtak. Ez a történet mélyen megérintett, és remélem mindig eszembe fog jutni, amikor majd valami olyanom zsörtölődöm, ami nekem pikk-pakk megoldandó, de édesanyám előtt egy csavaros folyamatként tornyosul .
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat