Carl anarchista szakácskönyve

Megfogadtam, hogy nem száguldok végig rajta mint egy gyorsvonat, de persze nem jött össze. 😅 Még mindig letehetetlen. Dinniman tényleg nagyon ügyesen építi az egészet, jól bánik a karakterek erősségével, a szerencsefaktorral, a fordulatok, amikből itt aztán kijutott, szuperül lendítik előre a sztorit, hogy ne legyen kaptafa-érzése az olvasónak. Továbbra is kedvenceim a morzsák, amiket szedegethetünk mint Jancsi és Juliska a Borant vállalatról, az egész kazamata projekt mögött húzódó intergalaktikus konfliktusokról és persze Carl múltjáról.
Egyetlen negatívumot tudok felhozni, azt pedig a harcok, technikai leírások terén. Lehet ez szubjektív, de főleg a vége felé a sokféle szerelvény, portál, Mélység stb. megoldásoknál nem mindig tudtam aktuálban követni, hogy most mi hőseink pontos terve. Valahogy a leírás számomra kicsit nehezen elképzelhető több helyen, van, hogy elvesztem a fonalat. Aztán a végére összeáll mi történt, de jó lenne ha menet közben végigizgulhatnám a jelenetet, ehelyett sokszor azon kattogok, hogy kibogózzam, hogy most mi a fene van. Elképzelem valahogy a szitut aztán pár bekezdéssel arrébb újra kell kalibrálni egy részét. Pedig nagyon szuperek Carl fantáziadús, barkácsolós megoldásai, csak a leírások hiába körülményesek olykor, mintha mégsem sikerülne ezt úgy bemutatni, hogy fokozatosan és tisztán összerakjam a képet. Mintha pont nem azokat a részleteket ragadná meg, ami gördülékenyen mutat rá a nagy egészre.
Ja, és az MI beteges humora jöhetett volna nagyobb dózisban, de Carl szakácskönyv szerzeménye pl. érdekes plusz lett.
Mindennel együtt is legnagyobb problémám, hogy megint egy kötet végére értem, s még messze a kövi rész. Csábító, hogy megvárjam, míg mindet kihozza az agave, és úgy essek neki, hogy már a polcon csücsül az összes, de tuti nem fogok tudni ellenállni, ha megjelenik a következő.
És itt van két idézet, amiket csak kiragadtam, hogy reprezentálják a stílus és gondolatiság apróságait, amik igazán érdekessé és élvezhetővé teszik számomra ezt a könyvet:

“Felrémlett a pillanat, amikor a Grand Canyon peremén álltam. Csak én meg anya voltunk ott, bámultunk a szakadékba. Texasból visszafelé fordultunk erre. Apám ott ült a kocsiban, ránk várt. A jelenléte, az, hogy türelmesen várakozik mögöttünk, hatalmasabbnak tetszett, mint az előttünk elterülő szurdok.”

“Egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy egy intergalaktikus faszméregetés tárgya legyek. Így is elég dolog miatt kellett aggódnom.”

Anarchista volt?

A második rész befejezése után egyetlen kérdés motoszkált a fejemben. Most már tényleg megállok egy kicsit? Hát… nem sikerült.

Ez a sorozat valahogy mindig eléri, hogy azt mondjam: „csak belenézek az első fejezetbe”, aztán órákkal később azon kapom magam, hogy teljesen megfeledkeztem az időről. Már ismertem a világ szabályait, tudtam, mire számíthatok, mégis kíváncsi voltam, hogy képes lesz-e ismét valami olyat mutatni, amire nem számítok.

Szerencsére ebből most sem volt hiány.

Új teljesítmény!
Feloldottad: „Még egy fejezet…”
Jutalom: -4 óra alvás.

Ami rögtön feltűnt, hogy a történet ismét nagyobbat mert álmodni. Nem egyszerűen új akadályokat állított a szereplők elé, hanem olyan környezetet teremtett, amely már önmagában is folyamatosan dolgoztatta a fantáziámat. Nagyon szeretem, amikor egy fantasy nemcsak új ellenfelekkel próbálja emelni a tétet, hanem kreatív helyszínekkel és ötletekkel is. Itt pontosan ezt kaptam.

Olvasás közben többször is azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, vajon még hány őrült ötlet lapulhat az író fejében. Már azt hittem, két rész után kezdem kiismerni a sorozatot, erre ismét bebizonyította, hogy még mindig képes meglepni. Számomra továbbra is ez az egyik legnagyobb erőssége.

Nem érződik úgy, mintha ugyanazokat az elemeket forgatná újra és újra. Minden új kihívásnak megvan a saját hangulata, saját szabályrendszere és saját személyisége. Emiatt egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy ismétlést olvasok.

Új teljesítmény!
Rejtett küldetés teljesítve: „Még mindig tud meglepetést okozni.”
Jutalom: +20 kíváncsiság.

Viszont most először volt egy olyan érzésem is, ami az előző részeknél egyáltalán nem jelentkezett. Hiányzott valami. Pontosabban valaki. A humor.

Az első két kötet egyik legnagyobb erősségének azt tartottam, hogy a legképtelenebb helyzetekben is képes volt megnevettetni. Sokszor hangosan felnevettem egy-egy beszóláson vagy teljesen abszurd jeleneten, és pont ettől működött ennyire jól a sorozat. A kegyetlenség és a komikum folyamatosan kiegyensúlyozták egymást. Ebben a részben viszont számomra ez az egyensúly egy kicsit felborult.

Nem arról van szó, hogy teljesen eltűnt volna a humor, inkább arról, hogy sokkal ritkábban éreztem azt a felszabadult, önfeledt szórakozást, amit korábban. A történet jóval komorabb irányba indult el, és bár értem, hogy ennek megvan a maga szerepe, nekem hiányoztak azok a pillanatok, amikor egy teljesen váratlan poén oldotta a feszültséget.

Ez persze egyáltalán nem tette rosszá a könyvet. Egyszerűen más élményt adott. Az előző részek után én már megszoktam azt a bizonyos különleges egyensúlyt, ezért most végig azt éreztem, hogy valami hiányzik a receptből.

Új teljesítmény!
Feloldottad: „Hiányérzet.”
Jutalom: +10 nosztalgia.

A véleményem tovább olvashatod a blogomon:
https://mertolvasnimindigjo.com/carl-anarchista-szakacskonyve-dungeon-crawler-carl-3/

Mi az isten ez a könyv?? Egyszerre szórakoztat és depresszióba dönt. A karakterek közötti dinamika nagyon jól működik.