Bitten

Belém mart?

Barátnőm azzal az ajánlással győzött meg a könyv elolvasására, hogy annyit mondott: „Itt a vérfarkasok nem aranyos szőrgombócok és nem golden retrieverek, ez a könyv olyan véres és brutális, ahogy mi szeretjük elképzelni egy ilyen vad és veszélyes világot.” Olvastam már pár könyvet ebben a témában, de sajnos nálam sosem ütötték meg azt a kellően borzadályos szintet, amit én akartam. Mindegyik inkább csak elromantizálta őket, és sosem mutatta be az igazán kemény és véres részét ennek a műfajnak. Hiszen valljuk be, egy vérfarkas azért nem kezes bárány, mégis nagyon sokan inkább kiherélik és úgy mutatják be nekünk őket, hogy kellően cukik és aranyosak legyenek, akibe a főhősnő azonnal bele tud szeretni.

Na, itt erről szó sincs.

Ez a történet nem simogatja meg az olvasót a buksiján, hanem inkább fogja magát és torokra harap. Már az első komolyabb jeleneteknél érezhető, hogy itt a vér, az ösztönök és a brutalitás valóban fontos részei a világnak. Nem csak díszletként vannak jelen a vérfarkasok, hanem tényleg veszélyes ragadozóknak érződnek. Olyan lényeknek, akik bármikor elveszíthetik a kontrollt, és akiket nem lehet csak azért megszelídíteni, mert éppen jóképűek. Nekem pontosan ez hiányzott rengeteg hasonló könyvből.

Báránybőrbe bújt farkas, vagy farkasbőrbe bújt bárány?

Tudom, a borító nem a legjobb, és nem igazán ez lenne az első könyv, amit leveszel a polcról, hogy azonnal el akarod olvasni, de néha bizony jó dolgok is megbújnak egy ilyen külső mögött. Az alap koncepciója a történetnek nagyon tetszett. Vérfarkasok a mi világunkban, akik boldogulnak az emberi társadalomban is, néha vagy éppen teljesen kivonva élnek tőlük, és a saját ösztöneiket követik, amit a természet diktál nekik. Persze ezt is nagyrészt kontrollált körülmények között, mert senki sem akar trófea lenni egy ember nappalijában.

A véleményem tovább olvashatod a blogomon: