Bíbor folyók

Grangé ért a hangulatkeltéshez. A könyv a negyedéig még csak „egynek elmegy” kategória volt, de ahogy haladt előre a nyomozás, egyre érdekesebbé vált. Kifejezetten tetszett, hogy két külön szálon indul a történet, és olvasóként együtt rakhatjuk össze a kirakóst Karimmal és Niemansszal. Jó érzékkel adagolja az információkat, mindig kaptam egy újabb morzsát, ami miatt újragondoltam az addigi elméleteim. Pont ezt (is) szeretem egy krimiben.
A hangulat nyomasztó, baljós, a nyomozás logikusan épül fel. A szerző nem a semmiből húzza elő a megoldást, hanem szépen vezeti végig az olvasót az odáig vezető úton. Többször azt hittem, rájöttem a megoldásra, aztán jött egy újabb információ, és kezdhettem elölről a találgatást.

A végével viszont nem tudtam kibékülni, hazavágta az élményt rendesen, nekem ez már túl szürreális volt. Úgy éreztem, hogy a történet addig két lábbal állt a földön, a végén viszont átbillent valami egészen másba. Kár érte, mert a nyomozás szerintem sokkal erősebb volt, mint a végső magyarázat.

Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam. Jó volt együtt nyomozni a szereplőkkel, agyalni az apró nyomokon, és próbálni összerakni a képet. Talán a jó értékelések miatt többet vártam.