Békés királyság

Csalódàs volt,nekem nem tetszett,jobbra szàmítottam,unalmasnak tartom

Szerintem ez a gyűjtemény tökéletesen megmutatja, hogy miért tartják Ketchumot a horror egyik legkülönlegesebb szerzőjének.

Kicsiti olyan, mintha valaki fogta volna a horrort, a thrillert, a drámát meg a teljesen elborult ötleteket, bedobta volna őket egy turmixgépbe aztán az egészet ránk öntötte volna.

Ami nekem ebben a kötetben a legjobban tetszett, hogy Ketchum elképesztően sokoldalú. Tényleg tud horrort írni, rettenetesen beteg történetet írni, thrillert írni, és tud olyan drámát is, amitől csak nézel magad elé. Pont ez volt benne a legjobb, sosem éreztem azt, hogy ugyanazt a novellát olvasom újra meg újra, csak más címmel. Mindegyiknek megvan a saját hangulata.

Nálam a legnagyobbat egyértelműen a Ha nem csal az emlékezet ütötte. Beteg, felkavaró és pontosan olyan történet, amitől utána csak ülsz egy darabig csendben. Nagyon közel jött hozzá az Örökké, ami inkább dráma, meg a Záróra, ami bebizonyította, hogy Ketchum hosszabb, mozaikosabb formában is rohadt erős tud lenni. Ugyanígy nagyon bejött az Összhangban a bűnnel, a Kígyók, A munka, Vasárnapok, Hús-vér valóság, A puska, A doboz, A törzshely, Veszett románc, A nagy San Diegó-i alamuszi nyuszi mészárlás és A rózsa.

Persze nem működött minden novella ugyanannyira. Voltak történetek, amelyek túl homályosak voltak, vagy egyszerűen nem álltak össze úgy, hogy igazán működjenek. És volt olyan is, ahol az volt az egyetlen problémám, hogy túl hamar vége lett.
Viszont együtt nézve egy elképesztően változatos gyűjtemény, ami szerintem tökéletes belépő Jack Ketchum beteg elméjébe.

Nem hibátlan, viszont baromi emlékezetes, és nagyon szépen megmutatja, hogy ez az ember nem csak horrort tudott írni, hanem szinte bármit, csak közben azért mindig odakészített egy kisebb lelki pofont is.

4,25/5 ⭐️

Videó TikTokon: https://vm.tiktok.com/ZN8JjoGA4/

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, de Ketchum történetei gyorsvasúttal viszik el az olvasót az emberi romlottság, mocsok és kicsinyesség földi kárhozatába.

A harminckét novella sokféle, mint a békés királyságnak állatserege: van, amelyik mar, mint a mérges kígyó, harap, mint egy veszett kutya, vagy marcangol, mint egy felbőszült medve. Bár két-három kimondottan Tarantinósan humoros sztorit leszámítva a fekete humor csak ritkábban lappang a rendkívül nyomasztó sztorikban, szerencsére az emberség is meglapul bennük, bár sok esetben nincs ebben sem köszönet. Ugyanis ezt a fajta emberiességet a legbrutálisabb események szűrőjén mutatja be, ilyenkor pedig a legjobb döntések általában valakinek a halálával végződnek. Vannak, akiket nem lehet megmenteni, és nem maradhatna bűn megtorlatlanul.

Bár ez a kevés is meglepett, csekély olyan írást tartalmaz a könyv, ami a természetfelettivel és a szürrealizmussal kacérkodna, de azok is túllépnek a hétköznapinak minősülő fantasztikum határain. A vámpírság inkább társadalmi életforma, az idegen lények delíriumokból előbukkanó űrhajótöröttek, és a zombis történetekben sem az élőhalottak a legérdekesebbek. Bár az utóbbi horrorzsánerban ez a minimum, azért Ketchum így is olyan súlyos drámába illeszti ezt a jól ismert toposzt, ami igazából nem szorult volna erre a rothadó körítésre.

A józan paraszti ésszel befogadhatóbb cselekményű sztorikban a bosszú, a manipuláció, a szadizmus és a gyilkosság dominál, de olyan kegyetlenül, hogy bár az olvasó egy bűnügyi témákkal foglalkozó fikcióhoz nyúlt, inkább azt kívánja, bárcsak kitalált, bugyuta szörnyekről olvasna, nem pedig a reggel vidáman ránk köszönő szomszédainkról, a minket támogatónak gondolt rokonainkról, vagy pedig a mellettünk elsétáló emberekről, akik fejében a bűntudatmentes romlottság tanyázik.

Ketchum vérgőzös szóvirágai meglepően költőibe tudnak átcsapni, és a legborzasztóbb dolgokat is képes különleges gyönyörűséggel leírni, mint például az Örökké c. novellában lévő felfekvések leírásánál, vagy egy macska napozásánál, illetve A rózsa c. történetet befejező iszonyatos szexuális beteljesülésnél.

Több történet nemcsak a legvégéig képes a feszültséget megtartani, de sok esetben az utolsó mondatok okoznak váratlan kegyelemdöféseket: azt hisszük, már ledarált minket a szerző, de csak most fogja bekapcsolni a turmixgépet.

A legösszetettebb horrorok sajátja, hogy az olvasó egyedül marad az élménnyel, és néhol a szöveg rejtvényszerűbb az átlag rémmesékhez képest. Itt is egyik-másik sztori után az olvasó áldozata lesz Ketchum trükkjeinek, és csak bután pislog: mi a francot is olvastam? Mi történt? Nem könnyű "pusztán" egy bűncselekményt taglaló sztori után egy agymunkát és figyelmet is megkövetelő pszichológiai horrorral szembesülni, és ez bizony fárasztja, próbára teszi az olvasói élményt.

Hiába a felkavaró történetek, Ketchum kegyes: az utolsó két történet már-már abszurd módon boldog kifejletű: A Kígyók c. történet egy banális állatos horror (bár a goldie kutyusért aggódtam), ami persze lehet, hogy többet tartalmaz, mint mutat, a Tűztánc pedig... ahogy a szerző fogalmaz: gügyögős, de az ember lelkének csillapításához elengedhetetlen. Ketchum megpörget és kilök a semmibe, de végül megragad, megveregeti a vállad, és sör helyett meghív egy fagyira.

A történetek feldolgozását a szerző kedélyes előszava és utószava teszi fontos keretbe, ami segít értelmezni és feldolgozni azokat a bűnöket, amikhez az olvasó a könyv csendes végigolvasásával asszisztál, és nem egy esetben muszáj neki nem hogy elfogadni, de támogatnia olyan cselekedeteket és viszonyokat, amiket fényes nappal furcsállna, sőt elítélne.

Nem hiszem, hogy valaha újraolvasom, de maximális tisztelettel és különleges szeretettel fogok rá gondolni.

...és bár Ketchum megnyugtat, béke lesz ebben a királyságban, oroszlán és birka együtt legel majd, tudod: ez nem igaz. Sem az állatok, sem az emberek nem változnak: hinni még is jó benne.