Az istenek haragja

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi kell ahhoz hogy egy könyv jó legyen. Az, hogy egy könyv jó-e vagy sem abszolút az olvasó egyénen múlik, még akkor is ha ilyen olyan díjat zsebel be, fórumokon az egekig magasztalják stb.
Egy könyv akkor jó ha az adott olvasó annak tartja! Ha jól érzi magát az olvasás közben. Ha kellőképpen magáévá tudja tenni a történetet.
De mi az hogy jó egy könyv?
Izgalmat ad az olvasónak? Kapcsolódik a szereplőkkel? Foglyul ejti a cselekmény?
Szerintem egy könyv, persze csak szubjektív szemszögből akkor nevezhető jónak, ha az ember elmerülhet benne, és a könyv érzelmeket képes előcsalni olvasás közben, és itt most nem az unalomra gondolok.
Számomra ez a történet rengeteg érzelmet közvetített.
Együtt fejlődtem a számomra fontos karakterekkel, szenvedtem én is amikor ők is. Dühös, sőt bosszús voltam az ármánykodásoknál. Gyászoltam egyes karakterek halálakor. Büszke voltam egyes sikereknél. Gombóc volt a torkomban megható jeleneteknél.
Ez egy jó könyv volt.

Most először fordult elő, hogy egy trilógiát egyhuzamban elolvastam.
Ez egy igazi nekem való fantasy történet volt, számomra felesleges romantikus szál nélkül.
Ezzel az értékeléssel nem ezt a kötetet hanem az egész történetet értékelem. Hiányozni fog ez a világ minden brutalitása ellenére.
Nagyon szerettem olvasni.
maximálisan 5⭐

Méltó befejezése volt a sorozatnak.
Minden egyes oldalát élveztem.

Őszintén szólva szerintem ez volt a trilógia „leggyengébb” része – de ez még így is egy hatalmas 5 csillag. A befejezés és a csavarok zseniálisak.

John Gwynne valóban tud írni, az biztos. Minden oldalnak súlya és jelentése van – ha értitek, mire gondolok. Sok szerzőnél néha az az érzésem, hogy bizonyos oldalak csak a terjedelem miatt születtek, de itt erről szó sincs.

Amit még különösen értékeltem, hogy bár a harc az egész világért – Vigrid megvédéséért – zajlik, a szereplők végig ugyanazokat a személyes célokat követik, mint az első oldalakon. Ezeket a saját céljaikat a „nagy” küldetés teljesítése közben érik el, nem pedig annak rovására vagy fordítva.

Imádtam.
Nagyon ajánlom.

Elérkeztünk a Véresküdtek Saga végéhez és Gwynne tényleg mindent feléget maga mögött. Az Istenek Haragja nem egy visszafogott lezárás. Ez egy őrült, véres, monumentális finálé, ahol istenek, harcosok és szörnyek csapnak össze egy olyan háborúban, ami egész Vigrid sorsát eldönti.

A világ káoszba zuhan. Az istenek visszatértek, Lik-Rífa pedig szabadon pusztít, miközben ősi lények ébrednek fel szerte a világban. Mindenki ugyanabba az irányba sodródik, egy végső összecsapás felé, ahol már nem királyságok vagy törzsek jövője a tét, hanem maga a túlélés.

Ami elképesztő, hogy Gwynne ezt öt különböző nézőponton keresztül meséli el úgy, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Orka továbbra is egy megállíthatatlan természeti erő. Varg karaktere talán itt éri el a legerősebb pontját, ahogy a kívülállóból valódi bajtárs válik. Elvar pedig végleg kinövi a dicsőségre vágyó harcos szerepét és igazi vezető lesz.

De közben ott vannak az újabb karakterek és szálak is, amelyek még nagyobbra nyitják ezt a brutális világot. Árulások, eskük, bosszúk és olyan döntések követik egymást, ahol tényleg senki nincs biztonságban.
Gwynne úgy ír csatákat, hogy szinte érzed a pajzsok súlyát és hallod a csontok reccsenését. Brutális, filmszerű és teljesen beszippant.

Közben a világépítés még mindig zseniális. Fagyos fjordok, véres csataterek, ősi csontvázak és istenek árnyékában élő emberek. Az egész trilógia olyan, mintha egy elveszett viking saga elevenedne meg előtted.

Az Istenek Haragja pontosan azt adja, amit egy nagy fantasy finálétól vársz. Monumentális csatákat, érzelmi ütéseket és egy olyan befejezést, amitől csak ülsz a könyv felett pár percig.

Ritka az olyan trilógia, ami mindhárom köteten keresztül ilyen magas szinten tud maradni. Gwynne viszont megcsinálta. Véres, kegyetlen, érzelmes és epikus lezárás lett. ❤️